19. szám 1998. november

A hajléktalan panaszkodik, a rendőr tagad

Inkább becsületesen éhesek,
mint másokat meglopva laknak jól

Mindenhol jó, de a legjobb lenne otthon. Így viszont csak a félhomályos utca, a lepusztult metró-aluljáró marad. Összehajtogatott pulóver a párna a kemény fapadon, piszkos, megkopott pléd, lemondó sóhajtás. Budapesten hetvenezer embernek esténként nincs hova hazamennie.

Szomorú csönd a belvárosi hangzavarban. A Kálvin téren, a grafiti előtt két ember magába roskadva üldögél a padon.

Gulyás István hatvannyolc éves, Kővári Miklós sokkal fiatalabb, csak negyven. Mindketten hajléktalanok. Gulyás István valamikor nem messze innen gépkocsikat szerelt, de kevés jövedelméből nem tudta fizetni a magas lakbért, és így az utcára került. Ennek már tíz éve. Azóta sok mindent megpróbált már. Szeretne dolgozni, de mint mondja, mindenhonnan kidobják, mindenhol kinevetik. Nyomorult öregembernek érzi magát. Családját csak ritkán látja, pedig már két unokája van.

Kővári Miklós régebben lakatos volt, majd a BKV-nál dolgozott. Azután történt egy autóbaleset, amiről nem szívesen beszél. Elvesztette munkáját, lakása ugyan van Sárospatakon, de mégis felköltözött Budapestre, mert szerinte itt sokkal jobbak a túlélési lehetőségek. Sárospatakon mindenki megismeri, és az emberek gyakran elfordulnak tőle. "Bezárják az ajtót és az ablakokat, ha bekopogtatok hozzájuk. Még egy szelet kenyeret sem adnak." - mondja. Itt, Budapesten legalább összekaparhatnak valamit. Elindulnak reggel, estig járják a várost: összeszedik az üres üvegeket, a szétdobált kartonpapírokat. Az ingyenkonyhára sokszor nem engedik be őket. Azt eszik, amit találnak és amit mások adnak nekik. Nem sokat.

Gulyás István és Kővári Miklós szomorúan ül egymás mellett a padon. Minden holmijuk egy táskába van bezsúfolva, nagyon vigyáznak rá. Résen kell lenniük, mert mint mondják, jönnek a román koldusok és ellopják tőlük azt a keveset is, ami van nekik. Múltkor is történt egy ilyen eset. Erőszakkal elszedték tőlük a kenyeret meg az egyetlen késüket. Szerintük az aluljárókban csak az ilyen koldusmaffia tagjai kéregetnek. "Egyik kezükkel nyúlnak a pénzért, a másik kezük már a zsebedben van." - mondja Kővári Miklós - " Ez egy szervezett, szemét banda."

Gulyás István végigsimítja a szakállát, és lemondóan sóhajt. "Nekem van egy különbejáratú padom, azon szoktam este aludni. Persze, csak ha hagynak." Nem mindig hagyják. Egymás szavába vágva, mérgesen mesélik, hogy sokszor beviszik őket a rendőrök az őrsre, csak azért, mert hajléktalanok. Pedig ők soha nem loptak és nem is lopnának, bármennyire is éhesek. Nem bántottak senkit, mindig becsületesek voltak, és nem értik, hogy legalább azt a kicsit, ami van nekik, miért akarják tőlük elvenni.

Hornyák Zsolt őrnagy, a Belvárosi Rendőrőrs parancsnoka a Szubjektívnek elmondta, hogy nincs ilyen megkülönböztetés. "Az persze lehet, hogy a belvárosi képbe nem illik egy-két jelenet. Például egy turistákkal teli sétálóutcában nem szerencsés, ha mondjuk tíz hajléktalan megágyaz magának és ott tárolja a holmiját. Ilyenkor néha eltávolítjuk őket." - mondja. Szerinte a hajléktalanok problémája különben is szociális, társadalmi probléma, és nem tartozik a rendőrség hatáskörébe.

Gulyás István és Kővári Péter nem hisz benne, hogy valaki segít majd nekik. Egyedül pedig nincsen remény. Még csak délelőtt tíz óra, de már most éhesek, és nagyon messze van még az este. "Talán majd egyszer leütnek egy parkban, vagy nem tudom mi lesz velem..." mondja egyikük, és elgondolkodva bámul maga elé.

-münz-