22. szám 1999. április
Bíró Gábor, rekontra!
Hát, ha már így ki lettem szerkesztve Bíró tanár úr, kedves kollégám által, márciusi műsorunk miatt (Szubjektív, 21. szám), én, mint annak a műsornak a rossz szelleme, most védekezésbe, magyarázkodásba fogok. Jobban örültem volna, ha nem magam védem meg a csapatunk álláspontját, hanem valaki azok közül, akik látták az ünneptagadó megemlékezésünket. Hisz az volt a benyomásunk, hogy többségükben jól mulattak, s akkor Bíró tanár úr leleplezése őket is érintette, hisz ők a rászedettek, akiket bevontunk az ünnep megszentségtelenítésének sötét bűnügyébe. De a Szubjektívnél senki nem jelentkezett írással, s ezért most, lapzárta felé közeledve, nincs más megoldás, ha a tanár úr pompás szatíráját nem akarom szó nélkül hagyni, hát megpróbálok magam válaszolni. (Miközben ez a helyzet már magában véve egyfajta válasz. Hiszen ha az a bizonyos előadás olyan gyengécske hatású volt, hogy egyetlen védelmezője nem akadt, senki nem érezte szükségét, hogy nyilvánosan kiálljon a nagy megtévesztés mellett, Bíró tanár úr félelme teljesen alaptalannak tűnik, hogy itt most valaki egy nagy szellemi szörnyűséget követett volna el. Szörnyűség volt, meglehet, de a tanár úr csinált belőle elefántot.)
Bíró tanár úr írása amúgy nagyon tetszett. Remek stilisztikai teljesítmény. Szellemes, szatirikus megsemmisítése egy hagyományellenes, gőgösen individualista figura akciójának. Meg is győzött az igazáról, borzasztó, ha vannak olyanok, akik azt gondolják, nekik küldetésük a társas, hagyományokkal élő kultúra felszámolása. Azonban nem tudom, hogy kapcsolódik ehhez a bátor és szellemes leleplezéshez a mi szolid, ironikus és önironikus színpadi produkciónk. Honnan jutott eszébe a mi tréfás, játékos megemlékezésünket összekeverni egy rémséges igehirdetéssel. Ami természeténél fogva idegenkedik a humortól. A humor lehet rossz, lehet alpári, de csak egy inkvizítor képes a humorban felfedezni az Antikrisztust, csak egy diktátor lát ellenforradalmat a viccben, csak a labilis lélek riad meg, ha megcirógatják Kossuth szakállát. Szóval nem tudom, kiről szól igazán Bíró tanár úr pamfletje, de mondom, kitűnő írás. Talán egy fogyatékossága mégis van, az, hogy éppen rólam és csak rólam szól. Mintha az előadás egyedüli szereplője lettem volna. Bíró tanár úr utólagos szóbeli magyarázata szerint azért döntött így, mert sajnálta az amúgy jóravaló diákokat velem együtt elmarasztalni, hisz nyilvánvalóan gonoszságom eszközei voltak. Áldozatok. Én meg azt gondolom, ennyire nem volna szabad 16-17 éves diákokat semmibe venni, ha itt gyalázat történt, akkor abban ők is vétkesek, jár nekik is az elmarasztalás. Mert úgy áll a helyzet, hogy én Ránki András improvizációs képessége, Kardos Eszter, Ónodi Matyi és Vági Bence tánctudása, Wágner Kata előadói adottságai, Dévényi Dalma, Fabriczki Petra, Kabán Bence, Kovács Juli és Vekerdy Jancsi érzékenysége és vállalkozó kedve nélkül még tüsszenteni sem mertem volna, nem hogy márciusi műsort rendezni. S persze kedvem sem lett volna hozzá. Hisz az egész műsor abból született, hogy szerettem volna, ha Bence, Matyi és Eszter megmutathatják már egyszer végre itt az iskolában is, hogy mi telik tőlük a parketten. A hangvételt meg az utcán találtam, Esterházy Péternél, Parti Nagy Lajosnál, Kukorelly Endrénél, Lányi Andrásnál, Szőcs Gézánál, Arany Jánosnál, Varró Daninál (ezek a nevek itt most nem tekintélyi hivatkozásul vannak itt, bár arra is elég jók volnának, hanem csak azért, mert nagyképűség volna jóváhagyni, még rossz értelemben is, hogy én új tanok prófétája volnék), és a gyerekek elfogadták, mert kiderült, hogy összevág saját mondanivalójukkal. Ami ráadásul nem is volt egyeztetve. Tehát nem is volt egységes. Ezt észre lehetett volna venni. A táncok meg a szövegek diszszonanciáját. Amúgy például Wágner Kata versmondásának bűnéből öt százalék az enyém, a többiért Kata a felelős. S hogy Matyi szép tánca, amitől minden vidám arc komolyra váltott, miként kerülhet egy megítélés alá az én amatőr, s alighanem kicsit hosszúra nyúlt szónoklat paródiáimmal egy kalapba, ráadásul úgy, hogy ő ki sem látszik onnan, nem értem.
Aztán Misley Juditról sem esett szó. Pedig ő a felelős mindenért. Ő talált ki engem. Ő tartotta a próbák nagy részét. Az ő igazolása nélkül, hogy szabad a szívszorító március tizenötödikén nevetni is, én alighanem kertet ástam volna otthon a megemlékezés helyett.
Ha a kritika arról szólt volna, hogy az én álszónoklataim olyan harsányak voltak, hogy a hozzájuk képest finomabb anyagból szőtt játékok nem működhettek igazán, nem tudnék védekezni. Hibámat talán valamelyest megbocsáthatóbbá teszi, ha tudottá válik, hogy az a bűnös szónoklat csak egy kis hangulati bevezetőnek terveződött az elkészült műsor elé. Elnyúlt, bonyolult lett, öncélú. Alighanem. Meglehet. Sajnálom. Mindazonáltal az én személyes mondanivalóm a műsoreleji dadogásomból (hogy nehéz ma hitelesen megszólalni egy ünnepen) és a fiatalok játékaiból (hogy a történelem, a múlt, az ünnep személyes vallomásokkal, a cselekvésben rejlő természetes emelkedettséggel, és a történelem értelme iránti szkepszisből fakadó megfontolt komolytalansággal nyerhető ma vissza) lett volna kihámozható. Amiből a tanár úr dolgozott, a kettő közt látott anyagból, az csak paródia volt. Hamis ünnepi változatok kifigurázása. Meglehet, egyebek közt, akaratlanul, Bíró tanár úr heves kritikájának az előzetes kritikája is.
Nem könnyű védekeznem, hiszen a produkcióról közvetlenül egyetlen szó sem esik a bírálatban. Sőt, annyira tartózkodó volt a tanár úr, hogy még az sem derül ki a szövegéből, hogy a címzettjének saját neve is van. Nem tudom, talán azért nem írt a részletekről, mert viszolygott felidézni őket, s azért nem írta le a nevemet, mert még a leírásával sem akarta bepiszkolni az ujjait. Pedig jó lett volna kipróbálni, hogy van-e egyetlen olyan gesztus, vagy mondat is az előadásban, ami okot adhatott volna a nagy szatírára. Meglehet, ha leírja a nevem, maga is elneveti magát, hogy tényleg, ez azért marhaság, hogy a Takács Géza itt most egy nagy, vagy kis, vagy akármilyen összeesküvést sző a múlt ellen.
Kedves Gábor! Ha jól értettem az írásodat, arról szólt, hogy én "a SZOKÁS, a HAGYOMÁNY, a TRADÍCIÓ" elvetésére ösztönöztem volna az ünnepi közönséget. Igazad van, valóban ez volt a célunk, azt a szokást, azt a hagyományt, azt a tradíciót szerettük volna kikezdeni, ami sok évtizede szellemi tehertétele ennek az országnak, hogy közszereplői az ünnepek alkalmával majd mindig unalmasak, unalmasak, unalmasak, hazugok, képmutatók és ostobák. Kérdezd meg tanítványaidat az eddig átélt ünnepeikről! Vagy emlékezz az idei március 15-e szónoklataira és népi táncos abszurdjaira! Bárki tetszett volna neked ezen az ünnepen, vagy a tavalyin, a tavalyelőttin, mindenki mást nagyon utálnod kellett volna cserébe. Mi szerettünk volna valami más csapáson elindulni, egy kis iróniával, egy kis személyességgel, egy kis játékkal, egy kis meghatottsággal. Képzeld el, Monoron, és attól tartok sok más helyen is még mindig kötelező a diákok számára az ünnepségen való részvétel, mint tíz, húsz, harminc, ötven évvel ezelőtt, s éppúgy alibi műsorral roncsolják a diákok természetes közösségi, nemzeti érzékenységét, fogékonyságát, mint nem is merem végiggondolni, hogy milyen régóta. Milyen hagyományt védsz velem szemben? A Kádár kori? A Rákosi kori? A Horthy kori? A dualizmus kori? A kiegyezés kori hagyományt? A bolsevik, a nyilas, az irredenta, a szociáldemokrata, a liberális, a keresztény konzervatív hagyományt? Tudod, melyik hagyománykörhöz kapcsolódik a mi ünnepünk? Ahhoz, mely a vak Megszokásnak, és a süket hivatali szellemnek fügét mutat, mert szót fogadna annak a parancsnak, hogy "Kelj magyar ifjúság, légy te virág, magad! / Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad virág / szabad földön:"
Kedves Gábor! Azzal vádolod írásod hősét, akit minden bizonnyal rólam mintáztál, hogy az ünnepet magának akarja kisajátítani. Igazad van. Valóban szerettük volna bizonyítani, hogy nincs ünnep rajtunk kívül. Az az ünnep, az lehet ünnep, ami bennünk van. Az ünnep bennünk van, vagy nincs egyáltalán. Benned, egyenként mindannyiónkban, bennem. A személyes várakozásban, kötődésben, tudásban, érzelmekben. Ami rajtunk kívül van, az semmi. Vissza kell szereznünk az ünnepekhez való személyes jogunkat. Kossuth a szenvtelen, hűvös nemlét lakója, ha nincsenek személyek, akiknek szükségük van rá. Kossuth a frázisokban, a sanda politikai célzásokban, a poros szertartások kedvéért nem támad föl. Csak a személyes kíváncsiság, vonzódás, tisztelet élesztheti föl. Mi most kicsit bohóckodtunk az öregúrnak. Miért gondolod, hogy nem érezte jól magát?
Kedves Gábor! Azt mondod, hogy a múlt, a hagyományok tisztelete, ismerete nélkül a világon minden összezavarodna. Egyetértünk. De a példáid, bár nagyon szellemesek, félrevezetőek. Mi nem Haynau-barát műsort csináltunk, mint az analógiáid alapján következne. Haynaut az igazolja, aki nem veszi komolyan magát és nemzetét. Mi a márciusi tréfát komolyan vettük, és komolyan dolgoztunk vele. Szerettük volna, ha kiderülhetne, hogy március 15-ét nemcsak Arad felől lehet nézni, az akasztófa felől, kicsit megdörgölve ünnep táján a szemünket, van saját nézőpontja is, a szabadságszerető, felszabadult, vidám pesti fiataloké. Kegyeletsértés volna ez?
S végül. Az olvasók szíves tájékoztatása végett mottóul idézel egy iszonyúnak tetsző mondatot, ami voltaképp egész írásod egyetlen konkrét argumentuma. Sajnos, itt egy szójáték áldozata lettél, ez a Kossuth ugyanis nem az a Kossuth, hanem egy evezős hajó kormányosa, aki nélkül a csapat nem indulhat a versenyen, s ezért sürgeti a barátja, aki éppen a stúdióban az ünnepi műsoron dolgozik. S elfelejti kikapcsolni a mikrofont. Ez volt a vicc. Lehet, hogy nem olyan jó vicc. De azért még nem kellene megijedni és másokat ijesztegetni.
Különben, ha már a csúnya, félreérthető, szentségtörő szövegeknél tartunk. Ha valaki egy rossz műsor kritikájának hatásossága kedvéért az apja ravatalán tapos ("felmásznék a ravatalra, szétrúgnám a kandelábereket, utána lefejelném a nagynénémet"), stilisztikailag teljesen indokoltan és hatásosan, mint te, akkor most nem is igazán értem, miről beszélünk. Mért szabad neked, amit nekünk nem? Mi ugyanis a rossz ünnepek kritikája kedvéért mertünk élni csöppnyi iróniával. Anélkül, hogy a ravatalokon nyargalásztunk volna, akár csak feltételes módban is, akár csak képletesen is. Sem Kossuth szakállát nem téptük, sem Petőfi üstökét nem cibáltuk. Mi hozott ki ennyire a sodrodból?
(Jaj, Istenem, iszonyúan nem tudom megint abbahagyni, pedig azt még el kell mondanom, hogy a mottó nem az előadásban hangzott el, hanem az ezúttal sajnos alig hallható iskolarádióban, több hasonló szörnyű mondat illetve jelszó, valamint a forradalmi vértanúk hosszú névsora mellett. Persze, ebben is én vagyok a vétkes, de a társtettességet ezúton is köszönöm Gortva Attilának, Gáti Miklósnak és Stumpf Andrásnak.)