22. szám 1999. április

Gyermekkor - menekülés

Elolvastuk Németh Gábor (Fekete karikák) és Géczi János (A himnusz) című novelláját, és ennek kapcsán jött az ötlet: meg kéne írni saját gyermekkori történetünket. Ezek elég rosszul – vagy sehogysem – sikerültek, ezért egy kis könnyítésként gyermekkori menekülésünk történetét kellett leírni. Mindenkinek az életében van egy olyan pillanat, amikor el akar otthonról menekülni, rosszul érzi magát otthon, stb. A műveket lásd az alábbiakban!

Még egy-két hét volt karácsonyig. Már iszonyatosan vártuk, ez volt a kedvenc ünnepem. Imádok ajándékokat adni és kapni. Már lelkesen rajzolgattam papának, mamának, nagyinak, nagypapának, dédinek, Matyinak, a bátyámnak, mindenkinek. Senkit nem felejtettem el.

Igen, ő volt a hibás, a Matyi. Mindig ezzel nyugtatgattam magam. Ő mondta, hogy tudja, hol vannak az ajándékok. Amiket mi fogunk kapni. Ezek után más nem volt vissza. Ha az ember tudja, hogy hova van eldugva, akkor már nem tud ellenállni a kísértésnek.

Hát így történt. Belopództunk a gardróbba és meglestük. Én másztam föl a kislétrára. Betúrtam a ruhák alá és ott volt. Ott volt a gyönyörű rózsaszín szoknyájú barna fürtös baba, pont olyan amilyenről álmodtam. A Matyi ajándékát nem pontosan láttam, dobozban volt. Gyorsan kisurrantunk. Az én pillanatnyi boldogságom hamar elszállt, a bátyám folyton azzal nyüstölt, hogy mondjam már meg mi volt a dobozban, de én nem tudtam. Nem is érdekelt. A kezdeti izgalmat és várakozást egy borzasztó rossz érzés váltotta föl, nem hagyott nyugodni. Mit fogok szólni, amikor megkapom? Hogy fogom ezek után boldogan, mohón bontogatni az ajándékomat, úgy, mint eddig minden évben? Hogy fogok válaszolni szüleim fürkésző tekintetére?

Szörnyű volt. Szentestén minden a megszokott rendben zajlott, a bátyám igazából is meglepődhetett, hiszen nem tudta kihúzni belőlem, hogy mit kapott. Neki azért jobb volt. Pedig ő tehetett mindenről. Sokáig utáltam érte a Matyit. Később meg magamat. Őt nem érdekelte. Vagy legalábbis nem mondta, szerintem el is felejtette. Én sem mondtam senkinek, hogy milyen rossz volt. Sőt a szüleim még most sem tudják, hogy úgy történt.

Falevél Fanny

Már pontosan megvolt az időpont, a helyszín, meg minden. Mindent pontosan megbeszéltünk, nehogy közbejöjjön valami. Irtó komolyan vettük magunkat. Igen, megszökünk!

Egy barátnőmmel találtuk ki az egészet. Ő igazából nem is akart elszökni, azt mondta, hogy nyugodtan szökjek csak hozzájuk, ők befogadnak engem és akkor milyen jó lesz, mert testvérek leszünk. Mondtam, hogy az úgy nem megy, mert hát akkor rögtön telefonálnak a szülők, és minden el lesz rontva. Ezt neki is be kellett látni, úgyhogy végül belement. Ő is szökik.

Szóval megbeszéltük, én odamegyek pontban ötkor a házuk elé, de nem csöngetek. Ő kijön és irány az erdő. Nagyon praktikus, mivel ott van a közelükben, de mégsem találnak ránk soha. Tudunk bogyókból meg gombákból ételt csinálni, bunkit is építünk, szóval mindenünk meglesz, ami csak kell.

Nagyon egyszerű, és a terv tökéletes. Ha a szülők keresnek, az az ő bajuk. Nem kellett volna ilyen feltűnően mutatniuk, hogy sokkal jobban szeretik a Matyit, meg nem kellett volna annyit kivételezniük. Legalább most majd rájönnek, hogy hibáztak.

Aztán megkérdezte a barátnőm, hogy tudom-e hogy kell hozzájuk menni. Hát nem tudtam, meg ő sem tudta. Mindig kocsival mentem, és még úgy is fél óra az út. Mindig az anyu vitt el hozzá, vagy apu…

Kár, pedig jó lett volna. Jól megkapták volna.

Falevél Fanny

Beteg voltam. Édesanyám elvitt a körzeti rendelőbe. A doktor bácsi azt mondta, hogy ki kell venni a mandulámat. Pár nappal később be kellett menni a kórházba. Emlékszem, sütött a nap és meleg volt. De amikor beléptünk a kórház épületébe, hirtelen átszaladt rajtam a hideg. Megijedtem. Azelőtt még soha nem voltam kórházban. Megmutatták a kórtermet, aminek irtózatos szaga volt. Pár órával később én már pizsamában feküdtem az ágyban, amikor anyukám közölte, hogy elindul haza. Szorosan magához ölelt, adott két puszit és elindult kifelé. Nem akartam elhinni, hogy itt hagy. Rettegtem, hogy mi fog történni velem. Hirtelen zokogásban törtem ki és kiabálva kiszaladtam utána. Ő hátrafordult és láttam, hogy sír. Megálltam és visszafordultam. Egy nővérke megfogta a kezem, az ágyhoz vezetett és egész nap csak meséket mondott.

Salát Andor

Zöld világ

Mindig ugyanaz a mese ilyenkor. Be az ágyba, lázmérő – ötpercenként, tea literszámra és a lenyelhetetlen gyógyszerek, amik olyan keserű ízt hagynak a számban, hogy visszasírom a rózsaszín kanalasomat is. Főleg ilyenkor nyáron elviselhetetlen a betegség. A nagyszülők gondoskodásától pedig még súlyosabbnak tűnik, pedig csak egyszerűen torokgyulladásom van.

Szeretnék ablakot nyitni, de a nagyi nem engedi. Vigyázz, a huzattól rosszabb lesz. Nézem a fák leveleit, nem mozdulnak, áll a levegő percek óta, én meg itt harmincnyolc fokos lázban égek, csak ez az erkélyajtó van nyitva. Ezen keresztül nézve meg zöld a világ, a szúnyogháló beszínez mindent, csak a fák levelei maradnak olyanok, mint előtte voltak. Olyan pici lyukakból áll az egész, rengetegből. Néha azt játszom, hogy fél szemmel próbálok belenézni az egyikbe, de sosem sikerül, mert mindig összemosódik a többivel, aztán egyszer csak megunom a játékot és vége.

Pont úgy fekszem a heverőn, hogy mindig a szúnyoghálót nézem. A sok lyuk ellenére nincs levegő ebben a szobában, valamit kitalálok most már, még a lázmérés előtt.Kivágtam ollóval egy szép méretes lyukat. Nem tudom, ez mért nem jutott már eddig az eszembe. Már érzem is, hogy áramlik be a friss levegő, még mindig nincs szél, de már lázam sincs. És már nem is színesít be mindent zöldre, igen, ott középen már színes a világ.

Hallom a nagyi lépteit. Benyit. Lázmérés, harmincnyolc kettő, tabletta, miegymás. Rövid szörnyülködés. Hamarosan előkerül a régi varrósdoboz. Zsákvarrótű és pár perc, megint egyhangú a világ.

Alma Bella

A lakótelepi ember vágyik a természetbe. Mivel mi is lakásban lakunk, vettünk egy kis horgásztanyát. Ide jártunk hétvégenként kikapcsolódni, horgászni.

Télen befagyott a tó, fogtuk a korinkat és egész napunkat a jégen töltöttük. A tó tele volt lékekkel, hogy a halaknak levegő jusson. A barátaimmal mindig gondosan kikerültük őket. Egyszer aztán közel merészkedtünk az egyikhez. A lék teteje már be volt fagyva. Ráléptem az egyik lábammal, hogy elbír-e. Nem bírt el. Az a pár pillanat, miközben estem be a vízbe, mintha képkockákra le lett volna lassítva.

Az egyik barátomnak volt annyi lélekjelenléte, hogy elkapjon és kihúzzon.

Egy pár percig nem mukkantunk, aztán elkezdtünk nevetni. Szaladtunk a házhoz. Anyukám gyorsan meleg ruhát adott. Nevettünk, nem fogtuk fel, hogy milyen veszélyes volt.

Aztán anyukám azt mondta:

– Meg is halhattál volna!

Kaktusz Titusz

Nekem senki ne meséljen arról, hogy őt örökbe fogadták! Úgy sem fogadták örökbe őket! Engem bezzeg igen, de azt senki nem tudja, hogy az milyen. És ráadásul a legrosszabb az egészben, hogy a szüleim letagadják. Pedig nem szép dolog hazudni! Nem tudom, miért csinálják ezt! Pedig ha bevallanák, én elmennék otthonról, és nem zavarnám őket többet. Becsszó. Elszöknék, persze azt még nem tudom hova, de tuti hogy messze mennék, mondjuk elmennék a Balatonhoz és ott élnék. Amikor pedig nagy leszek, gazdag leszek, és nem fogok haragudni anyura, meg apura.

Csak az a baj, hogy tervet kéne készíteni. És az sokáig tart. Múltkor is amikor elszöktem, haza kellett jönnöm, mert ételt nem vittem magammal. Amúgy akkor is anyuék olyan idegesek voltak, ebből is látszik, hogy örökbe fogadtak. Persze ők azt mondták, hogy egy csomót idegeskedtek, de én ezt akkor sem hiszem el. Tudom, hogy a tesómat jobban szeretik, mert ő az igazi gyerekük. Biztos nem fogok nekik hiányozni! Majd keresek magamnak más szülőket. De komolyan!

Mandula Ella

Lehet, hogy minket is csak olvasnak? Úgy értem, hogy mi is kitalációk vagyunk? Peti beleszeret Mariba, együtt járnak iskolába, összeházasodnak és boldogan élnek, míg meg nem halnak…?

Játékbuszokon utazunk és kis babatűzhelyeken főzünk, óriások fantáziájában fickándozva. Olyanok vagyunk nekik, mint nekünk Pán Péter, Maugli, Mary Poppins. Az ő mesélőik a mi történetünkkel szórakoztatják őket. Mint minket a szüleink a "kisebb világok" meséivel.

Most valahogy minden olyan zavaros…

Pedig kiskoromban ebben hittem. Most meg már nem is értem, hogy akkor mi volt ezen olyan logikus…

A babavilág és a mesék összeolvadása. Mi mind egy mesekönyv szereplői vagyunk, ami velünk történik, mind le van írva egy nagy mesekönyvbe, amit óriások olvasnak és az ő képzeletükben megelevenedve élünk mi. Mi is olvasunk élet-mesekönyveket, és magabiztosan elmosolyodunk valóságunk teljes tudatával. Róbert Gida is olvassa az ő mesekönyveit, akinek a szereplői olvassák az övéit… stb. Ez olyan tévé a tévében a tévében a tévében érzés volt bennem mindig.

Ribiz Linda

Ott álltam a falépcső tetejénél. Én igenis komolyan gondoltam. Bár az édesanyám viccesnek találta, én annál kevésbé. Egészen furcsa érzés kerített hatalmába. Lábaim melengetően bizseregtek, hasam szúrós viszketésben tört ki, homlokom ezer apró tű szurkálta. Nyűgös voltam ilyenkor. Nem is emlékszem már miért, mindig másért.

Toporzékolni és kiabálni lett volna kedvem, azonban ezt túl érzelmesnek tartottam. Csak néztem mereven magam elé vagy anyámra, szemöldököm görcsösen öszszerántottam.

– Jól van, akkor elmegyek – mondtam anyámnak fenyegetően. – Világgá megyek.

– Jól van, kicsi fiam, menjél – válaszolta ő, teljes magabiztossággal, amire én rendszerint lementem két vagy három fokot.

– Tényleg elmegyek – fenyegetőztem tovább.

– Dehogyis mész – válaszolta anyám és éreztem a tűszúrásokat a homlokomban. Kimondhatatlan ellenszenvet éreztem eziránt a magabiztos higgadtság iránt, ami áradt belőle. Tudta, hogy nem merem elhagyni a házat, és ezért nem mutatott fele annyi érdeklődést sem terveim iránt, mint szerettem volna. Szökésterveim általában valamilyen rámbízott feladat elől való egyetlen menekülési útként fellépő lehetőségek voltak. Például, ha szüleim rám bízták a szemét lehordását, akkor rendszerint meg is akartam szökni egyből. Nem is tudom mit akartam elérni a szökéssel való fenyegetőzéssel, de gyakran kerültem ebbe a helyzetbe, az biztos.

Anyámnak egyébként valóban igaza volt, nem mertem megszökni. Egyszer se. A legtávolabb, ameddig merészkedtem, a lépcsőház volt. Becsuktam magam után az ajtót, még be is zártam, hogy azt hihessék, elszöktem. Elég hamar elkezdtem fázni a nyirkos lépcsőházban és úgy döntöttem, visszamegyek. Fölrohantam a lépcsőn, édesanyám átölelt és főzött nekem egy bögre forró teát. Látszott rajta, hogy egy picit se ijedt meg. Mindkét tenyeremmel szorosan fogtam a bögrét, hogy érezzem a melegét. Anyám meg húzta a cipőjét, hogy levigye a szemetet. És ilyenkor jó volt otthon. Nagyon!

Ré Pali

Hiába próbálok visszaemlékezni, nem emlékszem, hogy terveztem volna szökést hazulról. Viszont arra tisztán emlékszem, egyszer elszöktem. Minden különösebb tervezés nélkül, kb. 10 évesen, egy fél napra.

Először is az előzmények. Nagyon könnyen megsértődtem, ilyenkor duzzogva elvonultam. (A lépcsőházba, ahol állandóan le-fel kellett szaladgálni az esetleges üldöző családtagok és az idegenek elől. Ilyenkor többnyire cipő nélkül voltam és nem volt nálam kulcs. A lépcsőn ültem, és magamban szitkozódtam. Persze, volt mikor cipőben voltam, ilyenkor sétáltam egyet a lakótelepen.) Másik fontos tudnivaló, hogy volt egy család, amelyikkel nagyon jóba voltunk, és amelyik nagyjából velünk azonos korú és létszámú taggal rendelkezett. Velük naponta többször is találkoztunk.

Na de térjünk a kritikus napra. A két család szokásos késő délelőtti - kora délutáni sétáján, valamilyen sérelem miatt a velem nagyjából egykorú gyerekkel a másik családból, keksszel és almával feltankolva, eltávolodtam a nyájtól. Nem tudtuk, hogy mit akarunk, és mikor megyünk haza. Megosztottuk szerény élelmüket és – tiszta hajótöröttek – hagymaízű gyökereket rágcsáltunk, miközben városunk ismeretlen részein sétáltunk. Ebből csak néhány töredék maradt meg, például, hogy elszáguldott mellettünk egy vonat úgy néhány méterre, váratlanul, dudálva. Eléggé megijedtünk. Végül jobb híján, estefelé (egy nyári nap volt) hazamentünk. A szülők nem nagyon örültek a távollétnek, az ismerős gyerek kapott is egyet. Aggódtak, már a rendőrséget akarták hívni, mivel azt hiszem, elég váratlanul tűntünk el 5-6 órára. Több ilyen nem történt azóta, és ez is már csak egy távoli, de nem rossz emlék.

Fekete Ribizli

Szerkesztette: Vekerdy János

A novellák először az Irodalom alkotókör weblapján jelentek meg www.akg.hu/irodalom