26. szám 2000. március
Bed bojz
avagy miért nem jó a Rosszfiúk
Premier előtti vetítésre megyek. Csak a stáb, a szereplőgárda, és a sajtó nyerhet bebocsáttatást a Corvin-közi mozi termébe. Én is bemehetek. Nem azért, mert olyan fontos ember vagyok, nem. Protekció, néhány szereplő behatóbb ismerete jutalmaképpen foglalhatok helyet egy plüssfotelben. Magyar film, má' megin'. Nem tudom, mit várok a 101 perctől, de majd kiderül, miből lesz a cserebogár.
Nyitásnak elkapnak egy úrifiút a rötyiben. A bátyja helyett
szórta el a port. Csattan a bilincs, vált a kép. Szacsán vagyunk.
Intézet, lerobbant szocreál alkotás. Nem elmegyógyintézet,
bár a filmet nézve lehetne az is. Ide hozzák a társadalom „rosszfiúit”,
akik vagy kiskorúak és ezért nem büntethetőek, vagy azért vannak
itt, mert a dutyi épp tele van. Nyitódik a kapu, záródik a kapu.
Nézik a friss húst a törzsvendégek, méregetik:
jó köcsög lehet belőle. Aztán felpörögnek az események. Idegbeteg
igazgató ki, selejtes kiképzőtiszt be. Jé, ezt a srácot látom a „Reggeliben”,
a rötölö klub tívín. Maradt volna ott... Nemzeti gárdát akar
nevelni a srácokból, persze nevelő célzattal.
Ez aztán de jó forgatókönyvi fordulat. Szóval kiképzés, úrifiú
basztatása, unalmas, unalmas, unalmas. A srácok azért élik életüket,
intézet ide, pedagógiai célzatú kiképzés oda, ők élik a
társadalmi szemét életét. Különböző rétegek csemetéi,
különböző módokkal a betevő
megszerzésére, a realitások figyelmen kívül hagyásával. Egyedül
„Kicsicsen” az, aki kompenzálja a tökéletesen eltúlzott
forgatókönyvet. ő sem azért, mert így volt megírva, hanem azért,
mert látta, milyen az élet, amit két forgatókönyvíró csak a
Kékfényben láthatott. Jön ám a szerelem is, Bodó Viktor kontra
Pálmai Anna. Szép és ízléses ágyjelenet indul(na), de nem. Vágás.
De milyen vágás, legalább 15-20 kocka maradt holtjátékban! Ennél
még a macskám is jobban metszette volna. Mindegy.
Katartikus katarzis: jön Zolee & a Kartell... jó pénzért, nézőcsalogatónak, amcsi mintára.
Több lehetett volna, úgy, mint a legtöbb magyar film, de ez se tudta
leküzdeni azt a hagyományt, hogy a különböző kultfilmek egyvelegéből
készült forgatókönyvet vigye celluloidra. Pedig ha a kamera másik
oldalára tekintünk, látunk tehetséges embereket (is). A „harci
jelenetek” jól vannak koreografálva, a kamerát hozzáértő kezek
mozgatják, de a többiek, a dramaturgia, vágás, rendezés tekintetében
bebizonyították, hogy mindent el lehet cseszni, csak akarni kell. Sas
Tamástól már vártuk ezt. A
Presszó, a Kalózok és mostani filmjének minősége lineáris
függvény képét rajzolja ki... csökkenő függvényképpel. Bodóról
a Mancs csak ennyit írt: „annyira jelentős, mint egy kedd reggeli
fogmosás”. Ennél tartalmasabban nem lehetne megfogalmazni. Nem
egy szemét végül is, meg lehet nézni, csakhogy nem moziban, mert a
jegy drága. Majd három-négy hónap múlva videón.