26. szám 2000. március
Hamuvá lett...
1999. december 15-e. Dátum, de sajnos nem egy születésnapé, ezen a napon meghalt az ország egyik büszkesége. Jelképe volt a sportnak, a kultúrának és egy picit talán a nemzetnek is.
Egy fagyos decemberi hajnalon egy Stefánia úti lakó furcsa
derengést látott az ablakán keresztül. Először
arra gondolhatott, hogy a felkelő nap sugarai világítják meg az ég
alját, azonban ez a gondolata azonnal szertefoszlott, mivel télvíz
idején nemigen kel a nap fél öt magasságában. Ahogy a derengés
forrására tekintett, majdnem megállt benne az ütő. A házával
szemben álló Budapest Sportcsarnok fáklyaként égett, körülötte az
éppen kiérkezett két(!) tűzoltóautó személyzete konstatálta, hogy
ide bizony több azbesztruhás statiszta szükségeltetik. Jeles idegen
fogta ekkor a telefont, tárcsázott és felhívta ismerősét,
aki mellesleg egy Szubjektív című lap munkatársa, hogy - idézem: „húzzál
ezerrel ide, ilyet még életedben nem láttál”. Hát igen, ismerve
őt, tudtam, hogy nem szokott túlozni. Ha ezerrel nem is, de negyed hatra
ki is értem, kb. 20 piros autóval egy
időben. Még nem igazán voltak bámészkodók, tekintettel a korai időpontra
és az igencsak hideg időre, ezért akadálytalanul szemlélhettem az
eseményeket közvetlen közelről.
Ami azonnal feltűnt: a kevés füst és az iszonyú sok lángnyelv a körfolyosókon, a zárt térben, ami a laikus számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy valahonnan levegő táplálja a tüzet. A választ az egyik tűzoltó adta meg, miszerint a BS saját szellőzőrendszerén keresztül áramlik a levegő a folyosókra és a küzdőtérre. Még csak két perce voltam eseményközelben, mikor kijöttek az épületből azok a tűzoltók, akik az esetlegesen bent maradtakat, illetve a tűzfészket keresték. Elmondták, hogy az egész küzdőtér teljes egészében ég, bejutni lehetetlen, ők is egy közfalon jöttek ki, a folyosókon ég a műanyag burkolat, az irodák nagy része a Kerepesi út felőli oldalon, és ugyanitt bedőlt egy elválasztófal. Ami azonnal felmerült bennem, az volt, hogy ha a karácsonyi vásár pavilonjai égnek és a faburkolatú padló valamint a faszékek is, akkor szép móka lesz azt az 1200-1300 fokos forróságot sokáig kordában tartani külső oltással. A parancsnok mégis a külső oltás mellett döntött, félve az esetleges omlásoktól, és utólag derült ki, mennyire igaza volt. Tehát a daruban csücsülő tűzharcos baltájával annak rendje s módja szerint betört egy ablakot a második emeleten, hogy valahol el tudják kezdeni a vízsugárral az áldásos tevékenységet. Ekkor olyasmi történt, amit eddig csak filmekben láttam: a nagy nyomáskülönbség miatt cirka 60 ablak mint valami hatalmas üvegdominó, sorban berobbant. „Mókás" volt. Arrébb is küldtek 30 méterrel, nehogy má' elszakadjon a szép kabátom.
Fél hat körül furcsa, éles, fémes nyikorgás hívta fel a
figyelmet arra, hogy valami nagyon szét akar esni odabent. A nyikorgás
másodpercről másodpercre erősödött és
mélyült, ami annak a jele, hogy ami el akar törni, az hamarosan meg is
teszi. Ami 5:33-kor történt, azt, amíg élek, nem fogom elfelejteni:
mint valami papírcsákó a könyv alatt, úgy szakadt le az ország
legnagyobb csarnokát fedő, több
száz tonnás fémtető a küzdőtér lángoló poklára. Mint ahogy
valaki a Városházán mondta, valóságos csoda kellett volna ahhoz, hogy
a tető megmaradjon; még jó, hogy ez a könnyűszerkezetű, alumíniumgerendás
kupola nem akkor hullott a mélybe, mikor a tűzoltók
még benn voltak. Ahogy múlt az idő, egyre jobban látszott, nem lehet
megmenteni a teljes pusztulástól a második emeletet. A figyelem hat
óra táján az alagsori jégpályára, pontosabban a jégpálya hűtését
biztosító mintegy 400 kiló freonra terelődött. Ha az berobban,
5 kilométeres körzetben mindent mérgezés ér, aminek bármi köze van
az oxigénhez. Szerencsére a tartályokat sikerült elszállítani, és
ez nem történhetett meg.
A tető leszakadtával már semmi nem volt, ami a második emeleti folyosót egyben tarthatta volna, az elválasztófalak mint a kártyák dőltek be oda, amit valaha küzdőtérnek hívtak. Történt még néhány szárnyaszegett próbálkozás az omlás után is, de már világosan látszott, hogy a földszint és az alagsor kivételével nem lehet megmenteni a BS-t! Az időközben megjelent, nyálcsorgató tömeget a készenléti rendőrség rövid úton elpaterolta a felüljáró lépcsőinek aljáig, mert csak zavarták az egyébként szervezett oltást. A rendőrség egyébként is tökéletesen működött: 5 perc leforgása alatt zárták le a környéket, terelték el a forgalmat, a tömeget és persze a sajtót. Nyolc órától kezdve már 30 kocsival és kb. 200 emberrel folyt az oltás. Nyolc óra környékére tehető az árusok megjelenése is, akik a hírekből értesültek hogy ég a portékájuk. A tűzoltóság sajtóreferensétől tudták meg, hogy gyakorlatilag odabenn tíz perc alatt minden elégett. Megindult a telefonálás a főnökhöz, a biztosítóhoz... és a családhoz. Volt, akinek egész évi munkája égett el pillanatok alatt, volt, aki „csak” vagyonának egy részét vitte a vásárra. Saját szememmel láttam sírni egymás vállán húsz embert, de a legfájdalmasabb egy telefonbeszélgetés volt: „ ...anya, értsd meg, mindennek vége, semmink nem maradt...”. A kb. 350 kereskedő anyagi kára papíron majdnem másfél milliárd forint, de ebbe nem tartozik bele a befektetett munka és idő, mert azt senki nem fizetheti meg.
A legfrissebb hírek szerint a Sportcsarnokot porig rombolják, és egy 4000 négyzetméterrel nagyobb alapterületű, sport- és szórakoztató centrum épül a helyére az ígéretek szerint 2001 végére (tehát még 2015-ig nyugodtan várhatunk). A hírek szerint lesz benne étterem is, de azért egy tűzjelző sem ártana (legalábbis a Népszabadság ezt állítja)! Ha a kormány igazat beszél (cöcö), nem várnak pénzt sem a fővárostól, sem a zuglói önkormányzattól, de minden felajánlást szívesen vesznek, mert biza a költségek előreláthatólag 23 milliárd forintra rúgnak majd...