26. szám 2000. március
Hakni
Hippolyt
Nem ért csalódás, amikor megnéztem a filmet. Az Ámbár tanár úr
után szerintem már képtelenség bármin is meglepődni. Abban az
esetben egy közepes alapnovellából hoztak ki egy közepesnél rosszabb
produkciót. A Hippolytban nem egy közepes, hanem egy zseniálisan
megírt alaptörténetből sikerült nézhetetlen filmet csinálni, és ez
még nagyobb bűn. A mű indíttatása egyértelműen közgazdasági volt.
Biztos receptet alkalmaztak: vedd egy
valaha nagy sikert aratott és jó film sztoriját, igazítsd a mai magyar
valósághoz (és a nézőközönség IQ-jának reciprokához) + hívj meg
néhány hazai „sztár”-t (akiket furcsamód már sehonnan nem lehet
kihagyni, ha film készül), akik majd szépen hozzák
a kliséiket, tégy még hozzá egy csipetnyit felturbózott régi (na nem
feltétlenül jó) slágerekből, mert a retró napjainkban nagyon dívik,
és máris kész a tuti családi movie. A siker garantált, mert a
családapák kötelező jelleggel elviszik a famíliát, mert
ugyebár látták az óriásplakáton, és jobb ötletük különben
sincs. A készítők kaszálnak. A színészek egyértelműen a gázsiért
csinálják, a Koltainak például már ez a harmadik filmje, amiben az
összes színészi produkciója kimerül abban, hogy szemöldökét felhúzva
szerencsétlenül néz. Az pedig, aki képes volt leírni ezeregyszáz
éves kis hazánkban egy dalszövegben azt, hogy „kiakadok, ha
elveszítem”... nos, mindegy is. A mozijegy árát inkább adjátok a
Krisnásoknak, ők legalább megköszönik.