26. szám 2000. március
Hantos-Horn-Mitcsenkov-Szalontai-Varga-Zaccomer: A nagy utazás
Másodosztály, avagy egy diákot Pestig
Visszatérve a vakációból, a kilencedik évfolyam már ismét utazott. Helyesebben, egy témahét keretein belül, utaztatott. Egy hét alatt az ötvennégy főnek, átlagosan hatfős csoportokra oszolva, el kellett készítenie egy-egy utazásnak a tervét. A társaságoknak két terv között lehetett választaniuk; vagy egy fiktív utazást szerveznek meg, szállásokkal és utazással egyetemben, vagy pedig a jövőre érkező hetedik évfolyam nyitótáborát tervezik meg, kerettörténettel és minden egyébbel együtt. Ez utóbbi esetben a rizikó jóval nagyobb, ugyanis megeshet, hogy a csapat tényleg megnyeri a pályázatot, a leendő patrónusok könnyűnek találják a tervet, és ezáltal rengeteg munka szakad a team nyakába. (A legtöbben az évfolyamon persze nem riadtak meg ettől az eshetőségtől, hiszen az augusztus még elég messze van; és így végül csak néhány csapat készített hagyományos utazástervet.) Az évfolyam tanárai ezenkívül kiadtak egy ajánlott munkaütemezést az ifjú projektmenedzsereknek, valamint közkinccsé tették az iskolai telefon kódját, és néhány biztató szó kíséretében útjára bocsátották az évfolyamot. A tervek többnyire készültek is, egészen normálisan haladtak, de a témahét, mint olyan, gyakorlatilag koncepció nélkül zajlott. Elvileg a munkájához mindenki fölhasználhatta az iskola erőforrásait, ám az erőforrást birtokló részlegek nem voltak kellően fölkészítve arra, hogy egy teljes hétig tizenöt évesek fogják elárasztani a térséget, és néha úgy tettek, mintha nem tudnának arról, hogy az évfolyam a munkáját végzi. A csoportok szabadon, megkötések nélkül, mondhatni, teljesen önmagukra hagyatva dolgozhattak. Tehát, ha volt éppen szabad számítógép, akkor nyomtatott formában került a pályázat leadásra, ha éppen óra volt a számtech-teremben, akkor meg kellett elégedni egy kevéssé igényes pályaművel. Így eshetett meg az is, hogy teljesen feltűnés nélkül hanyagolni lehetett az egy hétben az iskola látogatását, hiszen föl sem tűnt senkinek. Ha pedig az alkalom kínálkozik, akkor elég sokan élnek is vele. Ezen kívül az utolsó napon a kész terveket, köztük a nyitótábor-pályázatokat, amiket eladdig a legteljesebb diszkrécióval kezeltek, jeligével és egyéb formaságokkal egyetemben, személyesen kellett a közönség előtt bemutatni. Felmerül a kérdés, hogy mit ér a látszatdiszkréció, hogyha egyszer a fél iskola tudja, hogy melyik terven kik dolgoznak? A válasz erre az volt, hogy biztosra akarták venni, hogy a csapatok komolyan veszik magukat és a feladatukat. Aki jelen volt, az mind komolyan is vette. (Feltéve, ha nem szaladgált továbbra is nyomtató után a prezentálás helyett.) Dolgoztunk. Azért a kilencedik évfolyam — már csak a szűkre szabott költségvetések miatt is — nem szállt el. Kapitányaink ügyesen manővereztek a zátonyok között, mert azért az a szemünk előtt lebegett, hogy egy hajóban evezünk, még ha feladatunkat néha kissé gályázásnak is érezzük. De én nem ismerek annál nagyobb megkönnyebbülést, mint amikor a lábunk alatt hullámzó papírtengeren állva együtt üvöltöttünk fel: Föld!! Aztán fogtuk bőröndjeinket, és hazamentünk, bepakolni a nyelvtankönyvet.