26. szám 2000. március

Beszélgetés egy „szakértővel"

A női lélek (?) rejtelmei (?)

A minap egy régi ismerősömmel akadtam össze, akit elég közelről ismerek ahhoz, hogy kijelentsem róla: ismeri a „gyengébbik" nemet. A beszélgetés kezdetén ez a teóriám megdőlni látszott. Igen indokolt az idézőjel használata, több okból is. Emancipálódó világunkban nem jár ez a sajnálatra vagy kiemelt megkülönböztetésre szolgáló jelző, hiszen a nők is, lányok is hajlamosak hangot adni egyenlőségi követeléseiknek. Annál is inkább nem szükséges a jelző használata, mivel a hölgyek is ugyanazokkal a hibákkal és tévedésekkel szomorítják meg a férfinép életét, mint azok az övékét. Szóval, kedves ismerősömmel beszélgetésbe elegyedtem, és miről másról esett volna szó, mint a lányokról.

Előzmények: a barátomnak problémái akadtak az ellenkező nem néhány képviselőjével az utóbbi egy-másfél évben, és bizony értetlenül álltunk bizonyos problémák előtt. Erről (is) szól az alábbi beszélgetés.

Újvilág: ...de nem gondolod, hogy lett volna valami áthidaló megoldás? Értem ezalatt, hogy talán leültök egy órára áttárgyalni a dolgokat, miért kellett azonnal a szakítás mellett dönteni?

Mundo Nuevo: Még a lehetőségem sem volt meg arra, hogy átgondoljam a dolgokat, gyakorlatilag a „derültégbőlvillámcsapás" effektus játszódott le bennem, szóval köpni-nyelni nem tudtam. Abban persze biztos vagyok, hogy ő nem egy perc alatt jutott el arra a pontra, hogy ezt közölje velem. Csak az volt a baj, hogy az előtte való napokban, hetekben semmi jelét nem láttam annak, hogy bármi probléma is lenne kettőnk közt. Sőt, olyan szavakat használt, amelyek hót ellentétes következtetéseket váltottak ki bennem...

Újv: Ezt ismerem: szeretlek, imádlak, lálálá, satöbbi. Aztán jön a fekete leves. Szóval te is úgy érzed, hogy az utolsó időszakban átvert, kicsit durvábban, hazudott?

MN: Valahogy úgy. Szóval utána azért felmerült bennem a kérdés: mi a töknek fecséreltem erre a lányra annyi időt? Hogy így dobjon ki? Miért nem közölte rögtön az elején, hogy neki csak egy flört vagyok? Talán nem vettem volna őt komoly partnernek, és nem keseregtem volna, miután vége lett.

Újv: Nem gondoltam volna, hogy ilyen a csaj, pedig ismertem. Ennyire félre lehet ismerni valakit?

MN: Hát nekem sikerült! Nem az volt a gond, hogy megtörtént, hanem ezáltal megdőlt az a teóriám, hogy ki tudom ismerni az embereket. Magamban csalódtam inkább, mintsem benne. Miért van az, hogy utólag derülnek ki az emberekről a leglényegesebb dolgok?

Újv: Ezen ne akadj ki nagyon szerintem, most, hogy rájöttél, mi volt a hibád, már nincs baj. Nem úgy ismerlek, mint aki kétszer ugyanabba a szarba lép.

MN: Ja! Azért téged sem kell félteni! Gettótól tudom, hogy ráfáztál az augusztusi napsütésben egy békési kislánykával (kajánul vigyorog)...

Újv: Cáfolom, cáfolom!!! (Én is röhögök) Gondolom, már mindent elmesélt.

MN: Csak annyit mondott, hogy Szemesen voltatok, Gettóval meg az Orsival a nyaralójukban. Állítólag ki sem lehetett benneteket robbantani a szobátokból.

Újv: Na igen... tudod... őőőő... dominóztunk (közös röhej). Szóval ott az égés kisebbik része vonatkozott rám. Ott is az őszinteség hiánya volt a gond... mondanom sem kell, megint nem az én részemről. Addig korrekt volt a dolog, hogy megegyeztünk, hogy ez csak egy nyári „idénykapcsolat". Sőt erre ő kért engem, mert neki van barátja (!!!). A szemétség ott kezdődött, hogy a Gettó nőjének mondta el azt, hogy a barátját várja holnapra!!! (Én meg malmozhattam volna ötödikként, szerinte). Persze erről Gettó se tudott, mármint arról, hogy a barát ott akar lakni, de mivel Orsi elmondta nekünk, szabad utat adtunk az édes bosszúnak. Este jött az ut'só dominó parti, én utána közvetlenül felkeltem, öltözködni kezdtem, közben megkérdeztem: „jó volt?", azt mondta: „igen".

MN: Ismerve téged, ez nem volt meglepő.

Újv: Mit tudsz te erről, még nem voltál velem!!!

MN: Ne kísérts! Na, mi a sztori vége?

Újv: Miután válaszolt, én is nyomtam egy kedves replikát: „akkor oszd be egy életre, mert én most elmegyek, pá". Persze a barátjáról se feledkeztünk meg...

MN: Miét törtétek el?

Újv: Neeem, semmiét. Kimentünk elé az állomásra, szállt volna le, de a Gettó egy vascsővel kiékelte az ajtót... állítólag a srác Keszthelynél jutott le... én hazajöttem dolgozni. De a szemét megint én vagyok. Arra nem gondolnak a kedves, drágalátos oldalbordák, hogy ők is ugyanúgy meg tudnak bántani minket ilyen „apróságokkal".

MN: Azt meg természetesnek veszik, hogy figyelni kell rájuk. Ez eddig rendben is van, de 90% ügyet sem vet arra, hogy kétoldalú a dolog. Szerinted én érzékeny vagyok?

Újv: Csak annyira, mint én, alapjában véve romantikus... De tudod, miért van ez így? Köztünk is túlsúlyban vannak, akik miatt rólunk is általánosított következtetéseket vonnak le! Ezért hiszi minden nő, hogy a férfi egy bunkó állatfaj, és mi is csak általánosítunk, mert nem látjuk azokat, akik abba a 10%-ba tartoznak. És miért nem? Mert ők is csalódtak és nem akarnak még egyszer! Ennek a két 10%-os rétegnek kellene egymásra találni, de erre kétségbeejtően kevés az esély.

MN: Ez akkora baromság! Te tényleg azt hiszed, hogy van ma igény romantikára? Ne légy már ilyen utópisztikus.

Újv: Hát tudod, jó lenne, ha csak abba a 10%-ba botlanánk úton útfélen...

A summa talán lehetne az alábbi gondolat: „A férfi és a nő sosem lehetnek boldogok. Mindkettőjük mást akar, a nő a férfit, a férfi pedig a nőt". Azért ebben lehet valami...

Utószó:

Hát igen. Furcsa dolgok derültek ki. Mikor megkértem a lányokat, hogy velem párhuzamosan készítsék el a cikket, még csak nem is sejtettem, hogy ilyen eredmény is születhet. Egyértelműen kiderül, hogy a problémák ugyanazok vagyis az önzőség és önérzetesség dominál az esetek nagy részében. Mind a két fél meg van győződve a másik hibáiról, és hogy nem ő az, aki esetleg bakizott. (Láttunk már ilyet, hol is? Ja, tényleg, a politika is erre épül.) A másik fele az elhamarkodott döntések, vagyis a meggondolatlanság. Bulikon, tivornyákon, Balaton-parton szövődő viszonyok, egyből halálra vannak ítélve az esetek nagy részében. Én is hányszor ugrottam fejest az ilyen medencékbe, csak hát ugye nem volt bennük víz. Nem volt meg a másik megismerésének alapja. És (az esetek nagy részében) ez az alapja az ellentéteknek is, mindenki a másikat tartja hibásnak és saját magát sajnálja. De itt az a bizonyos 10%. ők ha kell, ha nem, saját magukban keresik a hibát, és ezzel teszik a saját életüket (az esetek nagy részében) „tönkre". A környezetemnek legutóbb kb. 2 hónapra volt szüksége ahhoz, hogy megmagyarázza nekem, most nem én voltam az, aki hibázott, hanem - idézem: „bui, vedd már észre magad, az ilyet nem sajnálni, szájba rúgni kell...!". Itt jöttem rá saját hülyeségemre, és itt köszönöm meg mindazoknak, akik kitartottak mellettem. Igen, igen lányok! És persze fiúk. Nem mindenki tudja könnyen túltenni magát az ilyesmin. De továbbra is kitartok amellett, hogy ha mindkét fél ismeri a másik hibáit, akkor közösen kell ezeket kiküszöbölni (ne adj' isten! megváltozni), hogy később ezek ne okozzanak gondot. Milyen szép is lenne, ha együtt oldhatnánk meg a problémákat. Csakhogy ezt senki sem gondolja végig, ha belevág egy kapcsolatba!!! No igen, gondolati síkon nem lehet szeretni. Ezért minden menni fog a régiben... az esetek nagy részében.

Újvilág