27. szám 2000. június
Agresszió az utcán, avagy a „Kihívás napja"
Régen mindig megmosolyogtam az öreg néniket. Az öreg nagymamákat, akik a közbiztonság súlyos problémáit firtatják baráti és családi körben. Nem tudtam, mi a bajuk. Én 17 évet kibírtam különösebb rossz tapasztalat nélkül.
Közben az egyik legjobb barátomat két másik pajtásom kíséretében kis híján agyonütötték az iskolából hazafelé vezető úton, az aluljáróból kifele jövet. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Bocsánat, inkább nem igazán tudtam felfogni, mit jelent lelkileg öszszetörni néhány erősebben benyelt ütés után.
Aztán egy másik ismerősömet öt kedves fiatalember az alsóörsi diszkóban tette helyre. Úgy igazán. Kórházi kezeléssel.
Persze ez a két eset csak akkor vált igazán jelentéssel bíróvá számomra, mikor velem is megesett, hogy rossz helyen voltam rossz időben. Ennyi az egész. Legközelebb nem sétálok késő éjszaka, célponttá válva, a céltalan részeg fiatalok agresszivitásának kitéve magam.
De nem baj, a saját kárán tanul az ember. Akkor felmerült bennem (elég volt hozzá egy jól irányzott ütés), hogy talán nincsen minden rendben, főleg, hogy legújabb barátom történetét is megismertem, akit fényes nappal szedtek le a biciklijéről, ami nélküle gurult tovább...
De tényleg nincs semmi komoly baj. Az idő lassan begyógyítja a sebeket. Én tanultam az esetből, és felejtek. Megtanultam: vannak helyzetek, amiket ha akarok se tudok elkerülni. Sajnos ezzel kell felnőni.
Nem szeretnék belemenni a mozgatórugóiba ezeknek a megélhetetlen helyzeteknek, vagy azt firtatni, hogy mi a tettes indítéka. Engem az bosszant, hogy hajlamosak vagyunk továbbmenni, akár csukott szemmel is a segítségért ordítozó „embertársunk" mellett. Hajlamosak vagyunk elsuhanni és természetesnek venni ezeket az eseteket. A nagymamákat meg továbbra is megmosolyogni és az egészet elfelejteni.
De azért lesznek, akik nem felejtenek. Egy aranycsap a fogban, vagy két hét kórházi kezelés, némi szemtengelyferdülés és a kisebb lelki sérülés okot ad rá, hogy ne felejtsünk. És éjszaka úgy közlekedjünk, mint a falhoz tapadt árnyék, amit a közvilágításunk vetít a falra.
És miért írtam ezt az egészet? Mert a hosszúra nyúlt felejtési időszakban törések vannak. Amit egy fejfájós nap okoz. Amikor együtt ülök bátyám nőjének anyjával (még nem nagymama!), és hallgatom történetét egy 20 éves lányról, akit a minap erőszakolt meg öt férfi reggel fél 9-kor a Vérmező téren. Akkor már, ha úgyis együtt ülünk a dugóban, miért ne hallgatnám végig, hogy egy nyári éjszakán nyitott ablakon sikolyok hangja száll be az ablakon. Ő felriad, kinéz és hívja a rendőröket. Egyedül ő a lakótelepi háztömbből. Pedig több ablak is nyitva a fülledt éjszakán. Álmukból felvert, kíváncsiskodó emberek mustrálják az eseményeket párnájukra könyökölve.
Szívesen befejezném, de az írás gondolata akkor merült fel bennem, mikor még este barátnőmet felhívom telefonon. Érzem, valami baja van. Nem kell megijedni, nem vele történt. Azt mondja, leírja. Kérem, inkább most mesélje el. Tényleg nem vele történt, „csak” a barátnőjével. A „Kihívás napján”! Anna két barátja iskolai sportrendezvényen futott a Városligetben. Futott volna, ha nem kötött volna beléjük 3 fiatal. Cigit kértek a feltartottaktól, s lám a sors fintora: a sportos serdülők előtt résnyire nyitva maradt az ajtó, hogy „kisurranjanak” rajta. A lány egyik „testőre" feléjük nyújtotta a doboz cigit. A „vámos" srácok meg kikapták a doboz cigit, kivettek egy-egy szálat, és elhajították a maradékot. Na most akkor mi van? Mert a már bezárult ajtónak a kulcsát is sikerült lenyelni ezzel a jól irányzott mozdulattal.
Barátnőm nem érti, hogy lehet egyeseknek ez a passziója. Mély csönd. Egy pillanatig hallgatok, aztán közlöm vele, talán jobb lesz, ha nem én mesélek neki ezekről a dolgokról.