27. szám 2000. június

Miért nem vagyok drogos?

Van-e még értelme a drogozásról írni? A téma évek óta ugyanaz, unalmas. A Szubjektívben is több cikk megjelent már a kábítószerezésről, írtunk összefoglaló anyagokat, megjelentettünk riportokat, véleményeket. Beszámoltunk a kábítószer-törvény elleni tüntetésről, amelyen az AKG-s diákok nagy számmal vettek részt. Akár lesz valamilyen haszna, akár nem, én most leírom a saját véleményemet is. De nem a tanároknak, a szülőknek vagy a pszichológusoknak írok, hanem azoknak, akik igazán közel kerültek a problémához.

Furcsa, hogy pont én írok erről, a téma abszolút laikusaként, hiszen teljes mértékben kívülálló vagyok, és soha életemben nem próbáltam ki semmilyen drogot - igaz, nem is nagyon kínáltak. De éppen ezért fontos, hogy elolvassátok a véleményemet. Nyilvánvalóan nem értek egy csomó dolgot ebből az egészből, valószínűleg magát a drogozás lényegét sem értem, de mint külső megfigyelő észrevehetek valamit, ami esetleg a ti figyelmeteket kerülheti el. Amikor az ember felszáll egy vonatra, már nem tudja úgy látni a világot, ahogyan az állomásról látta.

Miért kellene a világot az állomásról néznünk? - kérdezhetitek. A vonat is egy viszonyítási rendszer, az állomás is az, teljesen egyenértékűek, már Newton megmondta.

Ebben igazatok van. Félek, hogy félreértitek az írásomat, és egy „szentbeszédnek" ítélitek meg. Az ilyen „szentbeszédek" manapság nagyon gyakoriak. Hirtelen mindenki prédikálni próbál, nem csoda, hogy az embernek már elege van az egészből. Én nem prédikálni szeretnék, hanem csak egypár dolgot leírni annak a néhány barátomnak, akik olyan helyzetbe keveredtek nemrég, amibe én sohase keveredtem volna. Mi a nagy titkom? - talán ez még nekik is érdekes lehet.

Miért maradok a vonatállomáson? Miért ragaszkodom a rögeszmémhez? Miért nem engedem el magam? Miért nem próbáltam ki a füvezést, akár csak egyszer is, valamelyik kirándulás alkalmából?

Szerintem nem igaz az az állítás, hogy minden embernél, aki a kábítószert kipróbálja, valamilyen lelki probléma áll a háttérben. A drog egyszerűen divat. Sokan azért csinálják, mert mások is csinálják. Sajnálom őket, mert nincs saját akaratuk. Az ilyen emberek bármilyen vonatra hajlandóak felszállni, teljesen mindegy számukra, hogy mi a végállomás.

Bizonyos szempontból tehát gyáva vagyok, mert félek felszállni - akár egy percre is - a kábítószervonatra, bizonyos szempontból pedig bátor vagyok, mert nem félek ellenkezően cselekedni, mint ahogy a többség cselekszik.

Felmerül a kérdés ugyanis: le lehet-e szállni menet közben? Az első füves cigi után talán még vissza lehet lépni a peronra, de ha nem ugrasz le, jön a második. Aztán a vonat egyre gyorsabb és gyorsabb lesz, és hirtelen rádöbbensz, hogy nem tudsz már leszállni róla. Robognak el a szemed előtt a fák, a villanyoszlopok. Az ember tényleg nem érzi, hol van az a határ, ahol biológiai kényszerek miatt menthetetlenül függővé válik. S bár ugyanolyan jellegű önpusztító eszköz a cigaretta és az alkohol is, mint a drog, mégsem tehetünk közéjük egyenlőségjelet. A kábítószer minden másnál gyorsabban tesz függővé, és így azért különösen veszélyes, mert minimális időt kapsz, hogy saját életedről dönthessél.

Akkor tehát nem jó a kábítószer? - kérdezhetitek gúnyosan. De, biztosan nagyon jó, hiszen éppen az a dolga, hogy nagyon jó legyen. Néhány percig-óráig fantasztikus, de ki az a hülye, aki néhány percre-órára elcseréli az egész életét?

Nem értek egyet azzal, hogy a könnyű drog használata törvényszerűen maga után vonja a teljes függőség és pusztulás rémálmát. Ez így biztosan nem igaz, nem mindenkiből lesz kemény kábítószeres, aki egy füves cigarettát elszív. De fordítva viszont helyes az állítás: szinte minden kemény kábítószeres egy füves cigarettával kezdi. Ha tehát megvizsgáljuk a statisztikákat, azt látjuk, hogy sok a „kezdő” és kevés a „profi”. Nyilván a külső körülmények és az ember személyisége együtt dönti el, hogy az illető mennyire sodródik bele a következő helyzetekbe. De mivel saját személyiségünket nem ismerjük pontosan, a mi számunkra is véletlenszerűen dől el, hogyan tovább. A jó szerencsejátékos pedig nemcsak azt veszi figyelembe, hogy mennyi az esélye a vesztésre egy játékban, hanem azt is, hogy ha veszít, mennyit veszíthet. A felesleges kockázatvállalás nem bátorság, hanem hülyeség. Hiába kicsi a valószínűsége a bukásnak, ha túl nagy a tét, nem szabad beszállni a játékba.

Márpedig a kábítószerezésben túl nagy a tét. Az ember szervezete teljesen tönkremehet. A drog folyamatos használatától az idegrendszer megdöbbentően nagy mértékben károsodik, lelassul. A marihuána kis mennyiségben rákot is okoz. A kábítószeresek egyre inkább elvesztik a talajt a lábuk alól, elszigetelődnek a társadalomtól. Folyamatosan lezüllenek, és az esetek nagy részében fiatalon meghalnak.

Nekem ez jutott eszembe az iskolai kirándulásokkor. Nem azért álltam ellen a kísértésnek, mert különben büntetés járt volna érte, hanem mert saját magamra vigyáztam. Ebből a szempontból káros hatása van annak, hogy egy erőszakos törvénnyel próbálják az embereket elrettenteni a kábítószertől. A tiltás könnyen becsaphat minket, vonzóvá változtatja a körülményeket, mert azt hisszük, hogy valami jó dologtól akarnak minket eltiltani. Ez a törvény csak egy ügyetlen kísérlet arra, hogy megállítsák a drog terjedését. Nevetséges lenne, ha néhány politikus döntése befolyásolná a mi kirándulásunkat. Ám nem az indítékukat, hanem a módszerüket kell csak elítélni. Igenis forduljunk szembe velük, tagadjuk meg az intézkedésüket, de ne úgy, hogy automatikusan megszegjük a törvényt, hanem hogy azt mondjuk nekik: mi majd a saját döntésünk alapján leszünk tiszták.

Így történhet meg, hogy én maradok inkább a peronon, és keresek másféle izgalmakat. Lehet, hogy kevesebb „nagy pillanatom" lesz az életem során, lehet, hogy néhányan kinevetnek majd emiatt, de én inkább nem szállok fel arra a vonatra.

Megyek a saját lábamon. Arra, amerre én akarok.

-mm-