27. szám 2000. június
Szimbólum és személyesség
„Sárga Nárcisz" – Holokauszt napi
megemlékezés
AKG Tavaszi Fesztivál, 2000. március 13.
A Holokausztot megérteni szinte lehetetlen. A történtekről való beszéd is nagyon nehéz. Ilyen mértékű borzalomról csak az tudhat beszélni, aki megélte vagy megszenvedte (vagy éppen ezért nem képes rá). Éppen a téma súlya, vitatottsága és érzékeny mivolta az oka annak, hogy a Holokauszt tárgyalása, az emlékezés sokféle formában, irányban, mondhatjuk, hogy többféle stílusban történik.
A leggyakoribb, melyet hajlamosak vagyunk kommersznek nevezni, olyan sokszor használt elemeket tartalmaz, melyek mára már szimbólumokká váltak, vagy azok is voltak. Ilyen szimbólum a drót és az üvegszilánk, a gyertya vagy a virág. Ebből a metafora-körből merített Takács Géza csoportja, az iskolai megemlékezés szervezői és szereplői. Ennek ellenére - és egy-két szigorúbb ember véleményével ellentétesen - szerintem az iskolai megemlékezés nem volt kommersz, nem egy sokszor látott művi megvalósítás variánsa volt. Kikerülték az előbb említett közhelyesebb műfaj veszélyeit. A megemlékezés nagyon szépre-szomorúra sikerült. A szereplő tizenkettedik évfolyamos lányok a nézőtérként használatos lépcsőzetes emelvényen szétszórva ültek (a közönség a „színpadon” foglalt helyet), és olvasólámpák fényénél mondták el Fedor Ágnes, a vészkorszakot megélt újságíró-költőnő verseit. A versek között a korabeli rádió hangminőségét idéző technikával hírek, rendeletek hangzottak el ebből a korszakból. Miután a versrészleteket elmondták, eloltották olvasólámpáikat (az olvasólámpa, pontosabban a kottatartóra rögzített lámpa használata és eloltása Pilinszky KZ-oratóriumában is megjelenik), gyertyát gyújtottak, és leültek a földön ülő közönség soraiba.
A cikk bevezetésében írtam arról, hogy ma a média, a politika, a művészet és a tudomány sokféle szemszögből közelíti meg, és egymástól alapvetően eltérő nézet szerint beszél a Holokausztról. Mivel a számokat, az adatokat és a történelmi tényeket képtelenség teljesen befogadni, és több millió ember kegyetlen sorsa - már az irtózatos szám - sem megérthető, a személyes sorsok megismerése vihet közelebb minket a Holokauszthoz.
Nagyon sokszor az irodalom vagy a filmművészet is személyes sorsok hiteles feldolgozására törekszik.
Kertész Imre Sorstalanság című regényében saját történetét írja le. Tizenöt éves korában Auschwitzba deportálták, megjárta Zeitzot és Buchenwaldot is. Szép Ernő költő-drámaírót hatvanéves korában vitték munkaszolgálatra. Emberszag című könyvében addigi finom és sejtelmes hangjától eltérően elképedve ír a történtekről.
Önsajnálat nélkül (néhol ironikusan vagy éppen tárgyilagosan) beszélnek az eseményekről, melyek érthetőbbek és megrázóbbak ebben a személyes sorsokat feldolgozó hiteles és értékes irodalmi formában, mint mondjuk a korabeli hírekben.
Az irodalmi műveken, magánleveleken, naplókon kívül más is őrzi még a személyes sorsokat: sok archív - amatőr és profi - fotográfia és filmanyag maradt meg ebből a korból. Néhány külföldi és hazai művész ezek (főleg az amatőr anyag) segítségével dolgozza fel a témát, mivel a képek, az események megmerevedett pillanatai és ezek mozgó változata beszélhet a leghitelesebben a történtekről.
Szécsény város elhurcolt zsidóságának állít mementót a Liget Kiadó „őrizd meg...” című könyve. Ács Irén fotográfus beszéli el fiatalkori emlékei alapján Szécsény zsidóságának, baráti, rokoni családoknak a mindennapi életét és tragikus sorsát. A könyvet Ács Irén saját fotográfiái és családi archívumokból szerzett fényképek illusztrálják.
Forgács Péter „Privát Magyarország” című sorozatában házi videókkal, archív felvételekkel dolgozik; a sorozat egyik része, az „Örvény” egy szegedi zsidó család, Petőék életét mutatja be a negyvenes években. A családfő Pető Györgynek szenvedélye volt a filmezés, ennek köszönhető, hogy megmaradt ez a rendkívül értékes anyag. A családi eseményeket megörökítő részleteken jól érzékelhetőek a politikai intézkedések hatásai. A Pető által a családról, munkaszolgálatról felvett képek, archív filmrészletekkel összeszerkesztve, sajátos technikával öszszerakva és Szemző Tibor „zsidórendelet megzenésítésével” közelebb vihet a témához, mint mondjuk egy tudományos esszé.
Jobban értjük a borzalmat, amikor a képen esküvői vendégsereget látunk kijönni a zsinagógából, és a mosolygós arcok alá ki van írva, hogy ki melyik koncentrációs táborban halt meg, mint amikor hatszázezer magyar zsidó haláláról beszélünk.