27. szám 2000. június
Tátra
2000. április 16-án a termbúvár alkotókör néhány tagja elindult a Tátrába. A vonatállomáson aggódó szülők integettek ennek a tizennyolc diákot és három tanárt magába foglaló társaságnak.
Az első vonattal Kassáig utaztunk, ahol éjszakai városnézésen
vehettünk részt. Felfedezhettük a kassai dómot és a kassai
McDonald's-ot is. Sajna, mind a kettő zárva volt. A
gyorsétteremnél többen próbálkoztak kinyittatni a kajáldát, míg a
dómnál ez elmaradt. Az étteremnél is csak annyit értek el, hogy a
kiszolgálók magyarul magyarázták el, hogy csak hajnali hatkor nyitnak.
Poprádról villamosvasúttal mentünk a meglepően jó és igényes szállásra. Egy ház felső emeletén „táboroztunk”, ahol alul a háziak laktak, akik csak szlovákul és németül beszéltek. Volt külön konyhánk, több fürdőszobánk, több televíziónk és több szobánk is, ahol természetesen kevesebb ágy volt, mint ember. Ez furcsa módon így is kellemes csalódás volt, mert a többségünk még abban sem reménykedett, hogy egyáltalán ágyakkal fogunk találkozni.
Még a megérkezés napján elkezdtük a napi túrázásokat, és már
az első nap tapasztaltuk, hogy teljesen feleslegesen pakoltunk be több
tonna pulóvert és melegebbnél melegebb cuccokat, ugyanis olyan jó idő
volt, hogy akár rövidgatyában is mászkálhattunk volna. A rövid
ruhaneműben való sétálástól legfeljebb csak a több méteres hó
vette el a kedvünk.
Ellátogattunk a Csorba-tóhoz, a Poprádi-tóhoz, amibe (ha nem lett volna befagyva) a Zsanna 15 koronáért belement volna combig, miután a szállásnál lévő patakon átgázolt 10 koronáért.
Megnéztük a Tar-pataki vízeséseket és a Tátrai Természettudományi Múzeumot, ahol megismerhettük a tátrai kőzeteket, állatvilágot, növényvilágot, népviseletet és még a hegyimentés kellékeit is.
Felmásztunk a Lomnici-csúcsra, persze csak lanovkával. Kétszer is igénybe vettük a lanovka szolgáltatásait, pedig csak egyről volt szó eredetileg. A Skalnaté-tónál, ahonnan kétfelé indul lanovka (az egyik a csúcsra, a másik le Tátralomnicra), a tanárok elénk tártak két lehetőséget. Az első az volt, hogy vagy felmegyünk teljesen a csúcsra, majd lefelé (Tátralomnicig) gyalogolunk, vagy nem nézünk szét fentről, és lefelé lanovkázunk. A többség a felfele menetre szavazott, így készíthettünk néhány fotót 1632 méterről is. Lefele már sokan kezdték sajnálni elázott lábukat a következő négyórás gyaloglás miatt, amikor a Marsi tanár úr előhúzott néhány lanovkajegyet valamelyik titkos zsebéből. Így lefele is kényelmesen utaztunk.
A hóról csak annyit, hogy akinek nem folyt ki a szeme a szikrázó
napsütésben, amit visszavert a hó, az többször belesüllyedt combig,
ahonnan aztán nem volt menekvés.
A Bélai-cseppkőbarlangban hetven percet töltöttünk, és magnó általi tolmácsolást kaptunk. Egy többnemzetiségű csoporttal mentünk be, és ezért a vezető embernek egyszer el kellett mondania szlovákul, aztán pedig le kellett játszania magyarul. Az elején még nem tudtuk, hogy magyarul is fogjuk hallani, ezért egy kicsit meglepődtünk, amikor szlovákul kezdett a pasi beszélni. Ezt a nevetésben és beszélgetésben megnyilvánuló meglepődést nem igazán tolerálta a tárlatvezető, így a Vujának rákoppintott a fejére. Ugyanitt volt még egy afférunk a bácsival, mert nem volt szabad fotózni, csak ha fizettünk érte. A Szűcs Ádi lebukott, és ott helyben ki kellett fizetnie. Utána már nyugodtan fényképezhetett.
Este, miután hazaértünk a túrákról, mindig tartott valaki előadást. Marsi tanár úrtól hallhattunk a hegyi elsősegélyről, a botanikáról, a geológiáról,... stb. A Boritól pedig értesülhettünk a szlovák és magyar viszonyokról és azok történelmi okairól.
A hat nap alatt többször is voltunk étteremben, ahol mindig valami érdekeset fogyasztottunk. Ettünk helyi speckót, a knédlit, és ittunk olyan Fantát, aminek az alján valami ragadós massza maradt.
Az utolsó nap volt vicces vetélkedő, ami magába foglalta az előadásokat, a szlovák nyelvtudásunkat és a leleményességünket. A díjak sem voltak éppen rosszak. Az első helyezett bármit rendelhetett az étteremben, a második bármit rendelhetett a cukrászdában és a harmadik bármit vehetett a boltban.
Hazafelé először úgy volt, hogy nem lesz vonatunk, aztán amikor már volt vonatunk, akkor meg azzal ijesztgettek, hogy nem lesz ülőhelyünk. Végül tömérdek ülőhelyünk lett, és már itthon is voltunk.