28. szám 2000. december
Alkotói válság
Az
alkotói válság megléte olyan, mint a szorulás. Érzi az ember, hogy jönne,
de nem tud. Valahol félúton a folyamat mindig megakad. Csak ül a monitor előtt,
nézegeti a kurzort, hogy majd csak ír valamit. Aztán mégsem. Leül inkább
pasziánszozni. Ki is gondolja a sztorit. Egyszóval. Legyen mély értelmű.
Legyen benne egy pasi. Legyen neki dohányszínű ballonkabátja. A dohányszínű
nagyon mély értelműnek hangzik ugyanis. Tehát van ez a pacák. Akkor
dohányozzon, ha már itt tartunk. (Fenébe, ezt a pikk kilencest nem lehet
sehova se kirakni. Na de várjunk. Ha átrakom ezt a kör dámával kezdődő
sort, akkor? Nem, így se. Akkor következőt…) Írjuk. "James Frey
kilépett a kocsmából. Lesimította ballonkabátját, amely évek óta hűséges
társa volt. Szőke hajába bele-belekapott a szél. Az ég ólomszürke volt
és komor, rosszat sejtetett. Nem, ez így nem lesz jó. Szőke…? Ki mondta,
hogy szőke legyen? Az olyan királyfis szín. OK, barna hajába. De már a
kabátja is barna. Azazhogy dohányszínű. Szóismétlés. Nem is,
színismétlés. Akkor: "őszes haját vadul borzolta a szél".
Jesszusom, micsoda közhelyes butaság. Nem tud borzolni vadul…! Képzavar.
Na, ez a helyes kifejezés. [kívülről dörömbölés] (Öcsike, kérlek, menj
játszani az elemeddel, mindjárt kész vagyok!) Nem, ez nem lesz jó. Ilyenből
már hatszázkilencvennégy van mint regénykezdemény. Bekszpészre
tenyerelés. Van egy nő. Magas, karcsú, és gesztenyeszínű haja van. No ez
nem jó. A gesztenyéről mindenkinek a kannabisz jut az eszébe, és biztos a
drogügyre asszociálnak. Jó. Akkor. "Miléna felkelt az íróasztaltól.
Hátravetette gesz… azaz hollófekete haját. Még egyszer, utoljára,
végigfuttatta szemét a levélen. 'Drága Ivo…!'" Nem. Ez nem tetszik.
Már hatszázezerszer meg akartam írni azt a sztorit, de sose sikerül. Meg
kell várni, amíg beérik a dolog. Akkor mégis, mi legyen? Eszünkbe jut az
irodalomtanár tanácsa: csak spontánul. OK. Spontán. Szem lecsuk, úgyis
tudunk vakon gépelni.
"A kamion magányosan robogott az országúton. A szürke kígyó hosszan, a kanyaroktól kiismerhetetlenül terült el előtte. A hosszú út mentén rengeteg nyárfa állt, finoman rezgő leveleik öszszefolytak a távolban. Nicolas, a kamionsofőr éppen sötét napszemüvegével játszadozott. Unatkozott. Sohasem érezte, hogy erre a pályára született volna. Úgy érezte, ez a munka nem veszi őt eléggé igénybe, nem köti le, ugyanakkor…" [kívülről vad dörömbölés, öcsike érzi, hogy elérkezett az ő ideje a lövöldözős játékban.] (Menjél, légy szíves, játsszál a kondenzátoroddal, most nem tudom odaadni a gépet… OK? Naaa… Idefigyelj, öcsi, hogyha nem mész innen most azonnal, akkor nem tudom, mi lesz, de ne akard kipróbálni…!!! Teszed vissza azt a kilincset most azonnal?! Anya, apa, csináljatok már valamit! Hát ez nem igaz, holnap lesz a lapzárta, és muszáj leadnom valamit! Az nem lehet, hogy csak azt a kis sz@rt küldjem nekik! Miért nem hagytok már dolgozni?! És persze ti is idegesítetek! Nem, akkor sem megyek innen sehova! Az Öcsi ráér ezután is, de nekem most jött meg az ihlet…! Hát nem értitek, végre valami jó ötlet, de valami miatt mindig félbeszakad!) Huhh. Na végre. Elmúlt a légiveszély. Na akkor most folytathatjuk [...]