28. szám 2000. december
|
Tőrös Gábor kiállítása
AKG Galéria |
|
|
|
Minden megnyilvánulásra törekszik, élni akar a saját természete
szerint. Nyilván természetesnek tartjuk, hogy egy tulipán fölfelé fordított
kehely alakban bont virágot, hogy egy szarvas agancsot növeszt - ki-ki a saját
természete szerint. Mi emberek is ugyanilyen módon törekszünk a saját belső
lényegünk szerinti megnyilvánulásra, de mintha nekünk nem lenne olyan egyértelműen
sikerünk, mint a tulipánnak vagy a szarvasnak. Látszólag mind ember formájúak
vagyunk, de ez korántsem mindig igaz. Az a bizonyos belső lényegünk ugyanis
állandó fedésben, takarásban van, néha anynyira, hogy magunk sem találjuk.
De mivel ez a törekvés nem választás kérdése, hanem a természet akarata,
ezért aztán ki-ki a maga módján válaszol: ez sikerülhet egy torz mosolyra
is, amitől csak elmenekülni lehet, de néha valóban elővillan valami abból
a bizonyos legbelül levőből, és mi megérezzük ezt, felismerjük, hiszen
"otthonról" szól a hang, mindannyiunk közös otthonából.
Legtisztábban a művész - az igazi - harsonája lök ki bennünket a magunk készítette sánc véd és dac építménye mögül. Felmutat nekünk valamit, amire ráismerünk, amiről tudjuk, hogy fontos nekünk, noha egyáltalán nem biztos, hogy értelmeznünk is kell. Azt hiszem, nem kell megijednünk ettől, ne rohanjunk vissza intellektusunk védőbástyái közé azzal a felkiáltással, hogy megértettük mit is akar mondania mű. A fontos dolgokat úgyis mindig megértjük, még ha nem is fogalmazzuk meg őket veretes körmondatokban. Lehet, hogy egyszerűen csak jobbak leszünk tőlük. A művész felkínálta nekünk a saját küzdelmét - ahogy Picasso mondta: "énje és a külvilág között", - tiszteljük meg azzal, hogy egy pillanatnyi fegyverszünet erejéig a saját belső frontvonalunk helyett az általa felmutatott művekre figyelünk. Egy szobrászról van szó, egy férfiról, aki az anyaggal birkózva keresi saját belső természetét, s közben elővarázsolja a bronz lágy és kemény, éles és lekerekített formáit. Nagyon fontosat tesz általa velünk, segít megértenünk a közhelyek mögötti valóságot, de mondhatnám így is, hogy az elcsépelt, untig ismert dolgok igazi valóságát. Azt mondja "Kabát", és mi akárhány fajta kabátra gondolhatunk, lódenre, ballonra, szőrmére, - akármire -, és akkor meglátjuk a bronzba öntött, eleve körülhatárolt, keretbe függesztett, lebegő Tőrös Gábor félét, amiben belül a gerinc vonala fut, hátul jól kivehetően egy koponya forma. Már abba is hagytuk az általunk ismert és a Tőrös-féle valami összehasonlítását. Már olyan gondolatok és érzések lepnek meg bennünket, amiben esetleg meglátjuk a saját elbújásunkat a magunk keretében a magunk köpenye mögé. Már nyoma sincs a lódennek, ballonnak, itt már rólam van szó, aki állok és nézem saját belső természetem egy felvillantott képét. Aztán elfordítom a fejem, és rám néz a sas, gőgösen, hatalmasan a nyitott, kibontott zsigerű mellkasával. Ha van merszem, visszanézek, mert túl súlyos ám a tekintete. Esetleg arra figyelmeztet, hogy mindennek ára van, néha meg arra, hogy lám. Így szétmarcangolódik az ember - a sas - pedig ő király, igaz? Örvénylés, mondja a felirat, és mi utazók, akik ma ezen a Tőrös Gábor féle úton hagyjuk magunkat vezetni, egy újabb varázslat hatása alá kerülünk: lemerülünk a teljes anyagiságba, élvezzük, hogy az egyik oldalon ugyanaz tömör és áthatolhatatlan, ami a másik nézetből törékeny és esendő, netán áttetszően finom és csipkeszerűen elvékonyodik. Melyik arca a valódi? Nem kérdés, mert mindegyik sajátja, hol ezt, hol azt mutatja felénk. A Torony sorozat darabjai a megnevezésükben rejlő lényegük szerint a magasba törnek, de mindegyik másként, más lépcsőket bejárva, más érzéseket keltve. De felsorolhatnám a teremben itt sorakozó szobrok bármelyikét példának, mert mindegyik jelzés egy útról, amin egy érzékeny, kemény és őszinte ember jár, aki belső történéseit, harcát önmagával és a külvilággal az anyag formálásának nyelvén fejezi ki. Ezt a nyelvet mi is mind értjük valamennyire. Aki azt képzeli, hogy ő nem, az gondoljon a kisbabákra, akik úgy úsznak alig pár hónaposan a vízzel teli medencében nyitott szemmel, mint az ebihalak. Nekik ugyanis senki sem mondta, hogy nem tudnak úszni. Ebbe az "ártatlan'' állapotba kerülve találkozhatunk legbiztosabban a művésszel, aki ugyan szintén elveszítette az ártatlanságát, de minden művében újra megtalálta azt. Így aztán bizonyítékot szolgáltat nekünk arra, hogy igenis van tenger és mi bármikor hajóra szállhatunk, még ha azt hisszük is, hogy nem tudunk úszni. Kedves Tőrös Gábor, köszönjük !!! Pápes Éva megnyitóbeszéde |
|
