28. szám 2000. december
Szubjektív
avagy hogyan alkossunk tökéletes publicisztikát
(stílusparódia)
Leültem
a gép elé. Leültem. A gép elé. A gép elé leültem. És most fogok írni
valamit. Az írni fogás valószínűsége tíz az egyhez. De nem tudok mit
írni. Olyan fárasztó volt a nap, és én egész nap csak szomorkodtam. Hogy
min? A lét mulandósága jutott az eszembe. Az, hogy egyszer mindannyian
elmegyünk. Véget ér valami, megszűnik, és az rossz lesz nekünk. De én
még nem akarok! Nem vagyok felkészülve rá! Nem akarom, hogy lefagyjon a
számítógépem, még mielőtt kész lenne ez a cikk! Nem! Nem! Neeeem! Még el
sem küldték nekem az elefántomat, és máris?! Ráadásul cikket sem tudok
írni, mert már megint tele az emésztőgödör, és a szippantó is csak
holnap jön. Így aztán ki kell mennem az udvarra, még mielőtt lapzárta
lesz. Ha legalább olyan lenne az orrom, mint a szomszéd füle! Akkor még a
lányok is több eséllyel szeretnének belém! Legalább kettő egész négy
tized osztva gyök alatt píszer, ha nem többször. (Ez az első cikkem, amiben
ezt bevallom, mert egyébként nagyon szégyenlős vagyok, és nem szeretek
ilyenről beszélni.) Ah, ez jólesett. Gyorsan kész lettem ezzel a cikkel.
Vagy kettő volt? Pedig még kéne néhány flekk a többi újság számára is.
Valami esetleg a próbababákról? Nem, ahhoz nincs elég anyag. A délszláv
válságról? Miért pont arról ne? Oké, lesz két flekk a szlovén
öbölháborúról. Vagy a fekete lukak legfőbb társadalmi problémáiról.
Esetleg a dohányzás ártalmairól (úgy értem, arról, hogy én miért nem
dohányzom). Vagy netalántán a kettőről együtt? Akkor már a címe is
megvan:
Mikrokozmosz és makropincsi
De most mennem kell, mert be fog zárni a Keravill, és nem érek oda az akcióra.