32. szám 2002. március
Steven Spielberg: A.I. – Mesterséges értelem
Ritkán járok moziba, a filmvilág eseményeit sem követem különösebben. Erre a filmre mégis már hosszú ideje készültem, nagyon vártam, hogy végre itthon is elkezdjék vetíteni. Nemcsak a téma érdekelt (filmeknél persze a cím nem jelent semmit, sci-fiben különben is mindent teljesen máshogy közelítenek meg, mint ahogyan az ember várná), de már a film honlapjánál is feltűnt; egy igényes, nagyszabású produkcióval fogok találkozni.
Spielberg az persze Spielberg, a szakma nagy öregje, várható, hogy amit
kiad a kezéből, az nem csupán a popcornzabálás következtében történő
agyzsírosításnak ad hátteret, hanem valódi produkció, olyan, ami magára
vonja az ember figyelmét. És nemcsak azért, mert tele van nagyszerű képekkel
és digitális effektekkel, hanem azért is, mert azt szólítja meg a nézőben,
amiről a legtöbb rendező azt hiszi, hogy a fogyasztói társadalom következtében
már el is tűnt; az intelligens, érző embert.
A film sztoriját, legalábbis azt, ami az ajánlókban megjelent, a legtöbben élből leközhelyesezték. Nem is teljesen alaptalanul, láttunk már sok hasonlót; kifejlesztik az érzésekkel rendelkező robotgyereket, gyermektelen családok számára. A lény képes szeretetet adni és garantáltan nem kezd el kamaszodni, szóval tuti üzleti siker. Egy család örökbe fogad egy prototípust, de aztán ebből mindenféle bonyodalmak származnak, a robotsrác ugyanis szemmel láthatóan nem tud hogyan közlekedni az emberi világban. (Ez persze nem is véletlen, képzeljünk csak el egy hétéves kissrácot, mit szólna akkor, hogyha a [hús-vér] testvére a szülinapi zsúrján egyből olyan kérdéseket szegezne neki, hogy “Te igazi vagy? Hihetetlen, teljesen úgy nézel ki!”, meg elkezdené tesztelni a beépített funkcióit..) Idáig még úgy is tűnhet, hogy vígjátékot nézünk, van néhány tréfás jelenet, az ember már fejben meg is tervezi a végkifejletet, vannak problémák meg többé-kevésbé tréfás konfliktushelyzetek, de aztán persze, gondolnánk, a robotsrácot a hús-vér tesó is elfogadja, az anyuka megszereti, és happy end.
De nem. A család végül döntésre jut, anyuka beül Daviddel, a robotgyerekkel a kocsiba, azzal, hogy kirándulni mennek, de az irányt a robotgyár felé veszik (ezek a gyerekek csak egy ember iránt tudnak kötődést érezni, hogyha megunják őket, vissza kell őket vinni, ahol aztán szakszerűen megsemmisítik őket). Közben persze meggondolja magát, a gyereket kiteszi az erdőben, beül a kocsiba és elhajt. A hétéves kisfiú pedig ottmarad az erdő közepén. És elhatározza, hogy megkeresi a Pinokkióból ismert Kék Tündért, aki őt majd igazivá változtatja, hogy elnyerhesse az anyukája szeretetét. És innentől kezdve válik a dolog döbbenetessé.
Nem szokványos vezetésű film. A történet különös, futurisztikus világban
játszódik, álomszerű jelleggel, mégis az egész rendkívül hiteles.
Nincsenek benne a népszerű sci-fikben megszokott pergő akciójelenetek, amik
kemények ugyan, mégis valahol mélyen tudjuk, hogy ez csak illúzió, mese. S
bár a kritikák többsége ezt a filmet is meseszerűnek írja le, mégis, az
akciók éppen azért hatnak erősnek, megrázónak, néhol kimondottan durvának,
mert az ember sejti, érzi, hogy az emberiség ilyen, és, ha a távoli jövőben
lesz ilyen lehetősége, mindezt tényleg meg fogja csinálni. Tudja, hogy ha
valóban elkezdik gyártani ezeket a robotgyerekeket, az emberek valóban szinte
tárgyként fognak hozzájuk viszonyulni, akár valami beszélő szerszámhoz,
tudja, hogy bizonyos csoportok tényleg megcsinálják azt az arénát, ahol a
szabadon kószáló, kivénhedt robotokat látványos show keretében és bömbölő
rockzenével körítve fogják megsemmisíteni, a közönség tomboló örömére.
Tudja, és átérzi a kisfiú fájdalmát, aki, miután belépett az őt létrehozó
mérnök kutatótermébe, meglátja a David névre hallgató, forradalmian új
mecha-termék reklámját, amely az anyaság teljesen új és eredeti élményét
adja azoknak, akik nem tapasztalhatják meg az anyaság örömét, mellette
pedig a falra felfüggesztve önmaga hasonmását, sok-sok példányban. A terméket,
aminek sorozatgyártása hamarosan beindul. Látja, amint a kisfiú előtt,
mikor az, hosszú-hoszszú idő múltán kilép az ambifikopterből (a víz
alatt és felett egyaránt közlekedni képes járműből), a kékes fényű víz
alatt, összeomlik a Kék Tündér figurája. S bár annak földi képe összetört
is, végül (néhány különös látogató segédletével) mégis találkozik a
tündérrel, és végül mégiscsak teljesül az álom; bár teljesen máshogy
és másféle megvilágításban történik minden. Akár egy különös álomban.
Furcsa, kicsit filozofikus, mégis felkavaró opusz, azok közé tartozik, amelyek mindenkit véleménynyilvánításra késztetnek; a kritikusok véleményeit is a szélsőségek uralják. Vannak, akik agyondicsérik, míg mások közhelyességgel és monotonsággal vádolják. Hát igen, ez a film nem igazán olyan, mint egy átlagos robotos sci-fi. A sztori azonban helyenként tényleg döcögős; a műről ugyanis tudni kell, hogy eredetileg a sztori Stanley Kubrické volt, Spielberg csak később vette át; talán ez az oka annak, hogy a film nem elég kerek, a vége egy kicsit hosszabbra nyúlt a kelleténél. Azt sem értem igazán, hogy az Artificial Intelligence-t miért Mesterséges értelemnek fordították, amikor a magyar nyelvben erre a fogalomra inkább a mesterséges intelligencia használatos, de ez talán mindegy is.
Összességében egy különös, elgondolkodtató, egyértelműen posztmodern hatásokra utaló darab; sci-fi ugyan, mégis a századunkban élő modern ember elé tart tükröt, hitelesen, finoman és érzékenyen ábrázolva a század végének életérzését és gondolatvilágát.