32. szám 2002. március

Kálecz Orsolya

Az alábbi novellát szerzője egy irodalomórai feladathoz készítette. A feladat az volt, hogy a Bordó bicikli címhez írjon minden tanuló egy-egy alkotást. A címet eredetileg Halász Margit regénye kapta, az írónő február 20-án volt az AKG vendége egy író-olvasó találkozón.

Felébredt. Kora reggel volt. A piciny ablak mocskos függönyén keresztül a szemébe sütött a felkelő nap, ami sápadtvörösen világította meg a szobát. Kinyitotta szemeit. Feje sajgott, szemei égtek, szája rosszízű volt az előző nap elszívott sok cigarettától. Az ablak az utcára nyílt. A poros, szétrepedezett aszfaltúton egy loncsos kóbor kutya vánszorgott végig. Az ablak előtt egy korhadozó fa állt, leveleit vastagon borította a sárga por. A fához valaki egy ócska Csepel biciklit lakatolt. Váza bordó lehetett, de a festék már jócskán lepattogzott róla, itt-ott rozsdafoltok is látszottak rajta. A kormányának fogórészét fekete, mállófélben lévő szigetelőszalag pótolta. A nyereg régimódi, bőrből való, már formáját vesztette, itt-ott föl is hasadt és kibukkant belőle a sárga szivacspárnázat. Első kereke elfordult, kifelé, az út felé, a hátsó kerék erősen meggörbült. Ha nincs a lakat, a bicikli elveszti egyensúlyát és eldől.

Felült az ágyban. Mellette feküdt a férfi. Hanyatt fekve, mélyen aludt. Arca borostás volt, megsárgult atlétatrikója felgyűrődött. A párna egy pokróccal volt letakarva, a pokrócon egy felborult hamutartó feküdt.

Hány óra lehet? Talán fél öt – gondolta a lány. A szekrényen álló, törött számlapú digitális óra számai vörösen világítottak. Négy óra huszonhárom perc volt. A lány feljebb csúszott az ágyban. Megdörzsölte a szemét és körülnézett. Az ablakon át beszűrődő vörös fény a szoba közepén lévő koszos rongyszőnyegre vetült. A szőnyeg alatt valaha mintás, szakadozott linóleumpadló volt, amit szinte teljesen beborítottak a földre lehányt ruhák. Odébb kis asztal, rajta hatalmas lábos, benne valami zsíros maradékkal, sok szennyes pohár és egy hatalmas műanyag marmonkanna. Balra egy hatalmas ágy, amiben egy férfi és egy nő aludt. A férfi felsőteste meztelen volt, mellkasát sűrű fekete szőrzet borította. Az asszony a férfi felé fordulva feküdt, festett szőke haja szétterült a párnán. Mindketten mélyen aludtak. Mellettük egy kisgyerek szuszogott. Szemben, a szoba félhomályában egy ócska szekrénysor vonalai voltak kivehetők; a polcok tele voltak rakva ruhákkal, szeszesitalos üvegekkel és ízléstelen, aranyozott keretekbe rakott fényképekkel. A sarokban, a lánnyal szinte szemben egy kisképernyős tévé, rajta egy cserép régen elszáradt szobanövénnyel. A mennyezetről fekete dróton egy légypiszokkal teleköpött, csupasz villanykörte lógott.

A lány ujjait, hogy fájdalmát enyhítse, a halántékára szorította, és gondolkozni próbált. Erőltetetten próbált visszaemlékezni az éjszaka történéseire. De csupán néhány töredéket tudott felidézni, amik homályosak voltak, távoliak és valószerűtlenek. Jobb lett volna nem is emlékezni rájuk. Talán akkor tisztábban látott volna. Keze kinyúlt az alacsony ablakpárkány felé és levette a széjjelszakadt cigarettásdobozt. Kihúzott egy szálat, a mellette lévő doboz gyufával rágyújtott. Feje elszédült, a füsttől köhögnie kellett. Bal keze fejével végigsimított arcán.

– Mi az? – mormogta félálomban a férfi, majd a lány felé fordult az ágyban.
– Beszéltél a Jóskával? – kérdezte a lány.
– Milyen Jóskával? – kérdezett vissza amaz álmosan.
– Nem beszéltél vele, igaz? – A lány hangja inkább fáradt és szomorú volt, mint ingerült.
– Hát már hogy beszéltem volna? A Jóska hajnali négykor indul a műszakba! – morogta a férfi bosszúsan.
– Az istenit, nem azt beszéltük meg, hogy ma reggel korán felkelsz, kimész hozzá, azt’ megdumáljátok?
– Jól van na, elaludtam! Hosszú volt a tegnap éjszaka… – A férfi kezét a lány felé csúsztatta a takaró alatt, de az elhúzódott.
– Tegnap délután megígérted, hogy átmész, beszélsz vele, elkéred tőle a motort, és végre elindulunk! – csattant föl a lány. – Miért nem voltál erre képes? A rohadt életbe!
– Halkabban, a többiek alszanak. Mondom, hogy elaludtam. Ne haragudj. Mért nem keltettél föl?
– Még én keltselek föl? Hát nem megbeszéltük?!
– Most mit tudok csinálni?! – kiáltotta a férfi.
– Ha fél órával korábban felkelsz, a fenébe is, még elcsíptük volna. – A lány belebújt a papucsba, ami több számmal nagyobb volt a lábánál és kiment az udvarra. Az udvart, mint minden mást ezen a környéken, sárga por fedte, és meredeken lejtett fölfelé. Jobbra volt valami deszkákból összetákolt putri, afféle melléképület, egyébként a telket rozsdásodó drótkerítés vette körül. Lopva a kutyaól felé sandított. A hatalmas kutya szerencsére aludt, álmában meg-megcsörrent karvastag lánca. A budi a telek túlsó sarkában volt. Az ajtaját leszedhették róla (vagy talán soha nem is volt neki), helyette bejáratát egy hatalmas, áttetsző műanyag fólia takarta el, amit meg-meglebbentett a szél. A kissé korhadt ülőkén egy nagy köteg múlthavi tévéműsor feküdt.

Azután a kapuhoz ment. Megfogta a lavórt, ami az udvar közepén hevert, fölemelte. Majd kiment a kapun, a kékre festett nyomóskúthoz. Teljes súlyával ránehezedett a kút nyomókarjára. A víz hatalmas erővel csapott a lavórba, egészen összefröcskölve a lány ruháját és mezítelen, papucsos lábát. Majd fölemelte a teli lavórt és becipelte, a ház háta mögé. A verandán, sárga műanyag szappantartóban egy rózsaszín szappan volt, amire néhány fűszál tapadt.

A lavór fölé hajolt. Arca beesett volt, szeme alatt karikák, haja kócosan és gubancosan hullott a vállára. Keze és körmei mocskosak. Levetette pólóját, kezét bevizezte, fölhabosította a szappant és gondosan, lassú mozdulatokkal, mosakodni kezdett. Ám hirtelen megdermedt. Sietve maga elé kapta a pólóját és megfordult. A férfi állt mögötte.

– Mit keresel itt? Legközelebb szóljál, ha valamit akarsz, rendben van?
– Néztem, ahogyan mosakszol – mondta a férfi. A lány túl fáradt és rezignált volt ahhoz, hogy visszavágjon.
– Mikor indulunk már el?
– Majd ha amazok fölébredtek és ebédeltünk. Valamikor délután.
– Én most akarok indulni.
– Most nem lehet. Korán van.
– Figyelj ide – nézett a lány komolyan, egyenesen a férfi szemébe. – Én ma reggel elindulok. Ha velem jössz, velem jössz, ha nem, nem. Az otthoniak egy hete semmit nem tudnak rólam. Hozd ide a menetrendet.
– Nem lehet, a Lajosnál van.
– Na és? Keltsd fel!
– A Lajos ma délutános. Ilyenkor nem szabad reggel zavarni.
– Nem érdekel. Keltsd fel, ha mondom.
– Akkor vegyél nekem cigit.
– Nem veszek, tegnapelőtt két dobozzal vettem, tegnap meg hárommal. Elég volt. Menjél és keltsd föl, jó?
– Ilyen korán amúgy sincs busz.
– Keltsed föl, jól van? – A férfi sarkon fordult és eltűnt a ház háta mögött. A lány a térde közé szorította pólóját és folytatta a mosakodás. Fázott a hűvös hajnali széltől. A víz is jéghideg volt, karja és mellei lúdbőrösek lettek. Megmosta az arcát is. Mintha egy kicsit kevésbé fájt volna a feje. A szédelgése is alábbhagyott. Zsebébe nyúlt a másik doboz cigarettáért, ismét rágyújtott. Agyában mintha tisztult volna a kép. Zsebébe nyúlt, elővette a gyűrött, négyrét hajtott borítékot. A pénznek még több mint a fele megvolt. Bőven elég lesz a buszjegyre. Az ötezrest semmiképp sem akarta felváltani. A pénze mellett ott volt a személyi igazolványa, vékony tokban, és egy köteg papír meg egy fekete toll. Felvette a pólóját, a szappanos vizet végigöntötte az udvaron. A kutya halkan felmordult álmában.

Visszament a házba. A bejárati ajtó a betonnal borított padlójú konyhába nyílt. A sarokban az ócska tűzhelyen sercegett a reggeli, valami szalonnás rántotta-féleség. A festett szőke nő most copfba fogta a haját, úgy karikázta a kolbászt az alacsony konyhaasztal mellett. Nem volt több harmincötnél, de fáradt, megviselt arca sokkal többnek mutatta a koránál. Amikor a lány belépett, kedvesen rámosolygott.

– Jól aludtál?
– Köszi, tűrhetően – mondta a lány.
– Mikor indultok?
– Nem tudom. Én még ma reggel, ha lehet. A Tibi hova tűnt?
– Franc tudja, kint dumálnak az utcán a Lajossal. Ilyen korán elmész?
– Muszáj. Várnak az otthoniak.
– Mondd csak, Eta… nem tudod, mikor jár erre a busz?
– A busz? A városba? Hát, amikor én fiatalabb voltam, a fél hetessel jártam dolgozni. Aztán, hogy azóta…
– A Tibi azt mondta, elkéri a menetrendet a Lajostól.
– Hát ha aszonta, akkor biztos. Menj, kérdezd meg tőle.

A lány kiment az udvarra. A rácsos vaskapun át kilátott az utcára. A férfi még mindig atlétatrikóban volt, alsógatyájára egy lila tréningalsót vett. Éppen Lajossal, a másik férfival beszélgetett. Lajos jóval magasabb volt a férfinál, barna arcú, fekete haját hátul hosszú copfba fogta össze. Amint meglátta a lányt, bement, vissza az udvarra.

– Fél hétkor indul a busz. Addig még van időnk. Megreggelizünk, azt’ indulunk. Viszont a buszmegálló baromi messze van. A Lajos odaadta a biciklijét, kiviszlek azzal, jó?

Bement a nagyszobába, utoljára, megnézni, hogy nem hagyott-e ott valamit. Fölvette a cipőjét (kényelmes és szellős szandálja volt), megkereste vékony kardigánját. A kisgyerek már ott ült a szőnyegen. Valami rajzfilmet nézett a tévében. Ráköszönt, de az nemigen hederített rá. A konyhában a többiek még ettek. A kicsi asztalt körülülve kanalazták a rántottát a serpenyőből. A szomszédasszonyról beszélgettek. A nagydarab, kövér nő is átjött tegnap este, hozta a férjét meg a testvérét (legalábbis valamelyik rokonát), együtt nézték a tévéműsort, vagy legalábbis a lánynak úgy rémlett, hogy ott voltak, ahogy így említették, már csakugyan emlékezett is, még történt valami aznap éjszaka, egy idő után elkezdtek veszekedni vagy mi, legalábbis zajt csaptak és a tévét már nem lehetett hallani, de a lány akkor már nem volt abban az állapotban, hogy a külső körülményekkel foglalkozzon. Az asztalnál ülők éppen nagy hangon szapulták, hangosan gúnyolódtak rajta és aztán nagyokat röhögtek a tréfáikon, a lány háttal állt nekik, az udvart nézte. Igen, tényleg. Valami történhetett. Csak az nem, hogy mi. Az nem jut az eszébe.

Valaki megérintette hátulról. A férfi volt az.

– Indulunk – mondta. Kimentek a kapu elé. A férfi nagy kulcscsomót vett elő és kinyitotta a lakatot, majd letekerte a láncot. Megragadta a bicikli kormányát, majd levette a füle mellől a cigarettáját és rágyújtott.

– Ugorj föl a vázra – mondta a lánynak. Az engedelmeskedett. Rálépett a pedálra, majd lendületet vett és átvetette a lábát a vázon. A férfi fölült a nyeregbe. A bicikli nyikorgott a súly alatt. A férfi megfordult vele, majd elindult, lefelé a hepehupás, poros úton, ami erősen lefelé lejtett. Az utat kétoldalt álmos, poros és ványadt fák szegélyezték, eltakarva a vaskerítéssel körbevett, málladozó házakat.

Hamarosan elhagyták a falu utolsó házát is. A talaj itt szürkéssárga volt, ritkás, durva szálú, elsárgult fű borította. Az utat akácsor szegélyezte, aztán a fák is elmaradtak. A férfi a lány csípőjére tette a kezét. Majd följebb csúsztatta, a derekára. Lassan, apránként próbált volna előrehaladni, de a lány erélyesen megragadta a kezét és visszatette, a bicikli kormányára.

Erősen zötykölődtek a hepehupás úton. A lány összehúzta szemeit. Zavarta az egyre erősödő, élesedő és forrósodó napsütés; olyan volt, mintha tűket szurkálnának a szemébe. Hallgatott és erősen kapaszkodott a vázba. Remélte, hogy hamarosan odaérnek. Kimerült volt. Az üresség érzése kerítette hatalmába. Nem csupán apátia és rezignáltság, hanem kifejezett üresség. A masszív és áthatolhatatlan semmi érzete. Nem tudta, merre járnak. Idegen volt a táj, a házak, a falvak. Idegen furcsán sovány keze, ahogyan görcsösen kapaszkodik a vázba. Néhány karcsú felhő úszott a messzi, szürkésfehér horizonton. A lány behunyta szemét. De nem a megnyugtató fekete sötétséget látta, hanem valami különös, fehér, tejszerű homályt, ami furcsán vibrált.

– Megérkeztünk – hallotta a férfi hangját. – Leszállhatsz. – A lány kinyitotta szemét. Leszállt, imbolyogva tett egy lépést. A betonút szélén voltak, ott álltak egy közönséges, üvegfalú buszváróban. A férfi a biciklire támaszkodott.

– Öt perc múlva jön a busz, ha minden igaz – mondta. A lány bólintott. Hallgattak. Majd a férfi ismét a lányra emelte szemét. Tekintete furcsán szomorú volt, szinte esdeklő.

– Van még rá remény, hogy látjuk egymást? – kérdezte. Nincsen, gondolta magában a lány, de nem szólalt meg. Hallgatott. Igaza volt a férfinak, a busz csakugyan hamarosan megérkezett. Új típusú volt, légkondicionált, sárga teste fényesen csillogott a napon. A lány fölszállt az első ajtón, megváltotta a jegyét a városi pályaudvarra, majd leült a hátsó részbe, az ablak mellé. A busz elkanyarodott, elindult a hosszú betonúton, aminek a végét eltakarta a por.

Körben a végeláthatatlan fűtenger. A lány a fehéres szürke horizont felé nézett a busz ablakán, s hirtelen úgy tűnt neki, hogy távol, a poros akácokkal szegélyezett úton egy bordó bicikli gurul. S megcsillan rajta a fény.