32. szám 2002. március
Csocsó, avagy Éljen május elseje
Hát igen, ez az ötvenes évek ilyen volt. A férfiak többsége nyitott
ingben járt, a nép egész jól elvolt, tulajdonképpen minden rendben volt,
hogyha jól viselkedett. Csak hát ott volt a probléma, ha nem viselkedett jól,
például nem volt hű a párt szelleméhez. A párt szelleme az egy olyan dolog
volt, hogy ugye különféle gyűlések voltak, meg beszédmondások, ami főként
úgy zajlott, hogy kiállt egy pasi egy vörös posztóval borított pódiumra,
és beszédeket tartott a pártról meg a munkásokról, de mivel a beszédet
nem tudta fejből mondani, ezért ha valaki eltökítette a papírját (mert
mondjuk a meglehetősen reakciós külsejű nagyfatert üldözte az erdőben egy
oldalkocsis motoron), akkor csak mekegett-makogott, és már kész is volt a
helyzetkomikum. Többnyire nagy hangsúly volt fektetve a munkásosztályra, ami
abból állt, hogy a munkásokat meg a pártfunkcikat mindenféle fogadásokon
fogadták, és azok már a vonaton leitták magukat meg kurvákkal szórakoztak,
hangosan énekelve közben. No meg ott voltak a komcsik ugyebár, a főszereplők.
A komcsi az kérem egy olyan állatfajta, hogy többnyire be van rúgva és üvölti
a haverokkal (bocsánat, elvtársakkal) az Internacionálét, de ha mégsem,
akkor is nonstop bagózik meg káromkodik, szóval velejéig romlott az ipse.
Meg, ha szar a buli, egyből bedobják hangulatelemként az “Éljen
Naftalin” hangulatot fokozó skandálását, amitől aztán még gonoszabbnak
és velejéig romlottabbnak néznek ki. Namármost, ha az átlagember nem
viselkedik rendesen, például nem hisz a párt szellemében és nem barátságos
az oroszokkal (akik fent említett tulajdonságaik mellett még igen sokat kurváznak
is), akkor találkozhat a komcsi egy minősített esetével, az ávóssal. Az ávós
általában egy koszos szobában ül, bagózik meg vörösödő fejjel üvölt,
vegzálja az ártatlan embereket, lámpákkal világít az arcukba meg minden,
ha baja van, akkor különösen sokat iszik, képzeljék, még az átlagos
komcsit és az oroszt is fölülmúló mértékben, a feleségét veri és lebüdöskurvázza.
A pártállami diktatúra nagy hátrányai közé tartozik az is, hogy még
dugni se lehet rendesen, kizárólag fű alatt, úgy is csak akkor, hogy különböző
elemek kandikálnak be az ablakon.
Hogyan dobjuk föl egy kicsit ezt az amúgy is roppant rokonszenves és derűs
ájert? Dobjunk be egy magát hülyének tettető kisember-figurát, afféle
rosszul sikerült Švejk-utánzatot, aki extravagáns és ezzel fölhívja magára
a pártállam figyelmét, ám önmaga hülyének tettetésével mégiscsak kihúzza
annak méregfogát. Ezt fokozzuk még úttörőkkel, akiket ez az ember próbál
megkímélni a fent említett gonosz erőktől, és végződjön a cucc a
kisember erkölcsi győzelmével, meg egy iszonyú közhelyes happy enddel, ami
ugye a magyar változásokat (ötvenhat, etc.) is előrevetíti. Nyomjunk bele
egy kis focit is, hogy populárisabb legyen a dolog. Próbáljunk beletenni önéletrajzi
elemeket, hogy még hitelesebbé tegyük a dolgot (nem sok sikerrel, tegyük
hozzá). A siker látszólag tuti.
Senki sem állíthatja, hogy a fent említett dolgok nem igazak, azt sem,
hogy az ötvenes évek egy kellemes, demokratikus rendszer volt, amiben öröm
volt az élet. Csupán az a baj, hogy ez az opusz, amit a mélyértelműség és
a szívhezszólóság – de ugye közben szatíra – címén idenyomtak nekünk
(“csináljunk egy vígjátékot az ötvenes évekről”), önmagában egy oltári
nagy bornírt hazugság benyomását kelti, tele ezerszer elsütött és ordítóan
közhelyes elemekkel. A szereplők még a jellemváltozás látszatát is elkerülik
benne, minden fekete és fehér, hogy a laposférgek intelligenciaszintjével bírók
számára is fogható legyen az üzenet. Mindez főként azoknak az embereknek a
gondolatait teszi kisszerűvé és közhelyessé, akik csakugyan éltek abban a
rendszerben, és ilyen vagy olyan formában harcoltak ellene. Ők ezt nem érdemelnék
meg.
PS.: Van egyébként normális film is a Rákosi-éráról. Tessenek megnézni Bacsó Péter Tanú c. filmjét. Ezidáig még senkinek sem sikerült überelni.