32. szám 2002. március A csapos és a bűvészNemrég színházban voltam. A színház számomra a művészet ünnepének helye. Egy hely, ahol az ember együtt örül és búsul a szereplőkkel. A darabban él, és vele lélegzik, anélkül, hogy a színészek megszólítanák: “Hé te, figyelj!”. Azt hiszem, nem voltam elég pontos az elején: Nemrég stúdióban voltam. A Madách Stúdióban Thomas Mann Mario és a varázslóját… bocsánat, a Mario és a varázsló átiratának átiratát játszották. A termet az épület talán legeldugottabb részébe tették (jól tudták, mit csinálnak). A darab maga nem igazán sikerült lebilincselőre – ha nem tartózkodnék a kategorikus kijelentésektől, azt mondanám, rossz volt –, amit azzal próbáltak ellensúlyozni, hogy fél méterekről belebámultak a nézők arcába, illetve a szerepek túlnyomó részét velük játszatták. Ez az együtt játszadozás még jó is lehetne. A Dáridóban. Sajnos, én nem Csocseszért járok színházba. Az előadás kissé vontatottnak és unalmasnak indult. Azután átcsapott valamibe, ami kissé hasonlított Rodolfo műsoraihoz, de sokkal inkább emlékeztetett valami félresikeredett búcsúhoz. Színház jellegéből annyit sikerült megőriznie, hogy illetlenségnek éreztem volna – bármekkora kedvet éreztem hozzá –, ha felállok és kimegyek. A végkifejletet már némi elnézéssel jónak nevezhetnénk, de sajnos a húszéves Mariót játszó legalább 30-40 éves színész, bocsánat, férfi, nem állt a helyzet magaslatán. A tomboló lelki vihar és fájdalmas tépelődés megjelenítésére furcsa módon azt tartotta a legjobb módszernek, hogy olyan arckifejezést vett fel, mint a kisgyerek, akinek elvették a nyalókáját, és közben megmagyarázhatatlan okból az ajkait markolászta. Cipolla szerepében Mácsai Pál azonban remek alakítást nyújtott. Ennek ellenére fellélegeztem, amikor Mario, a könyvhöz hűen egy ágyúnak is beillő mordállyal lelőtte a varázslót, és végre a kálváriám véget ért. Én azonban csak egy műveletlen gyerek vagyok. Mit számíthat a véleményem, ha ezt sem tudom értékelni. Tudom, kár elém a művészet, a fáradság, a tehetség. Kár volt a disznó elé gyöngyöt vetni. Bocsánat. (Elgondolkodtató, hogy vannak olyan darabok, amelyek végén a közönség újra és újra viszszatapsolja a színészeket, és semmi jelét nem adja annak, hogy haza akarna már menni. A Madách kamarában a hatalmas tapsorkánból mindössze egy meghajlásra futotta, és a tisztelt publikum máris igyekezett haza. Biztos tetszett nekik az előadás.) Mario és a varázsló, Madách Stúdió.Spiró György átdolgozásának
felhasználásával színpadra írta Kolos István és Mácsai Pál |