33. szám 2002. május

Prométheusz kínjai

Kovács György novellája

Minden egy borús pénteken kezdődött. Aznap késő éjjelig dolgoztam, s mikor hazaértem, alig tudtam bemászni az ágyamba. Elmémben néhány percig még az elmúlt nap percei kergetőztek, aztán mindent elfedő sötét borult rám. Álmomban oly utazásra indultam, melyről nincs visszatérés. Tudatom kívülről figyelte testemet, mely egy homokos tengerparton állt. A nap már majdnem leszállt a horizont alá, izzó vörös korongjától sötét vérben fürdött a táj. A víz megújuló hullámai a partot ostromolták. Hangjukból mintha az elmúlás szólt volna hozzám. A levegő minden rezdülése balsejtelemmel töltött el. Lassan eljött az éj, és én még mindig ott álltam a sötétben. Senki nem volt ott, mintha egy saját, külön világba csöppentem volna. Azután a napszakok váltakozása gyorsulni kezdett. Láttam, ahogy testem egyre vénül, éveim a szemem előtt peregtek el, akár a homokszemek. Sejtjeimben ezer halált haltam, majd a változás a felszínre tört. Bőröm ráncokba gyűrődött, hátam meghajlott, szememből lassan kiveszett a fény. Az idő hirtelen újra lelassult, szinte megállt. Tudatomat újra befogadta testem, amely árnyéka sem volt korábbi önmagának. Fiatal lelkem egy szánalmas roncsba költözött, s ott élt még egy napig. De utolsó néhány órájában századokat és századokat élt meg. Végül vénebb volt már, mint siralmas porhüvelye. De még kivénhedve és megfáradva is elkeseredetten ragaszkodott nyomorú életéhez. Sajnos hiába. Lábaim összecsuklottak, s szemem örök időkre lecsukódott. Elmém megszűnt működni, ahogy megszűnt minden más is. Ami a helyére lépett, nem sötétség volt, hiszen a sötétség is valami kapaszkodó. Kapaszkodó, ami megőrzi a reményt. Életünk legnagyobb paradoxona, hogy sejtjük, mi vár a halál, a teljes megsemmisülés után. De gyermeteg képzeletünk mindig lát valamit. Valamit, amikor a semmit próbáljuk magunk elé idézni. Én azonban láttam a végtelen ürességet. Láttam azt, ami a halál után vár. A külső űr megfertőzött, megtelepedett bennem és terjedni kezdett. Szinte teljesen felemésztett már, mikor végre feleszméltem. Homlokomon verejték gyöngyözött. Akkor biztos voltam benne, hogy ha az álom tovább tart, nem ébredek fel többé. Megpróbáltam keresni egy könyvet, ami elfeledteti velem az éjjel korábbi részét. Muszáj volt csinálnom valamit, de nem aludhattam vissza. Rettegtem attól, hogy az álom visszatér, és ezúttal...., de erre nem akartam gondolni. Felnyitottam a könyvet, és kényszerítettem magam, hogy olvassak. Láttam a betűket, és értettem a szavakat is, de valahogy nem akartak történetté összeállni. Széthulló egységük mögött újra meg újra felbukkant a halál baljós árnyéka. Próbáltam a háttérbe szorítani ezt a gondolatot, de képtelen voltam rá. Teljesen eltöltötte elmém. A szoba csendje, a levegő mozdulatlansága, a távoli sarkok sötétje mind-mind az elmúlást idézték. Egyre kétségbeesettebben próbáltam elterelni a figyelmemet. Végül eszembe jutott egy nő. Ragyogó, szavakkal leírhatatlan szépsége mindig elkápráztatott. Ő volt az, aki mellett talán boldogan tudtam volna viselni halandóságom súlyos terhét. Aki szerelmével örömmel tölthette volna el rövid és értelmetlen életemet. Szinte mindennap találkoztunk, azonban... de mindez most már nem számít. Néhány percig még ez a gondolat kínzott, ám közben lassan szivárgott vissza a halál őrjítő előérzete. Végül már újra mindent betöltött. Rövid idő múltán már a téboly határán jártam. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Az ablak melletti asztalnál egy ismeretlen úr ült. Ódivatú, de kifogástalan állapotú ruhát viselt. Bár nem tűnt ötvenévesnek sem, szemében évmilliók visszfénye tükröződött. Alakját csak kísértetiesebbé tette az ablakon beszűrődő holdfény. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg ott ül-e, vagy csak meggyötört idegeim játszanak velem. Sokáig meredtünk egymásra szótlanul, végül ő törte meg a csendet:
- Van egy ajánlatom az ön számára - mondta, s hangja mintha a sírból szólt volna. Épp hozzákezdtem volna, hogy nekiszegezzem számtalan kérdésem, melyet különös jövetele vetett fel, de megelőzött:
- Rengeteg időt megspórolhatunk azzal, ha mellőzi a fölösleges kérdezősködést, és rögtön a lényegre térünk. Pontosan tudom, hogy mi az, amitől leginkább tart. Megadom önnek a lehetőséget, hogy ezt elkerülje, és talán másokon is segítsen. De nehéz döntést kell hoznia. Két lehetősége van. Vagy mind a hatmilliárd ember folytathatja az életét, és ugyanúgy retteg a haláltól, ahogy eddig, vagy hárommilliárdan meghalnak, azonban a többiek - magával együtt - halhatatlanná válnak. Soha többé nem kell tartaniuk az öregedéstől, és a fájdalom is szinte teljesen kiveszik majd az életükből. Tisztában vagyok azzal, hogy a döntés komolyságára való tekintettel nem kérhetek öntől azonnali választ, ezért hagyok önnek néhány nap gondolkodási időt. Egy hét múlva visszajövök a válaszáért - mondta, s egyre halványabb lett, végül eltűnt. Eltűnt, és otthagyott engem megválaszolatlan kérdéseimmel, és egy nehéz dilemmával. Ekkor vettem észre, hogy az éjjel kezd meghátrálni a nap első sugarai előtt. Hirtelen rámszakadt az átvirrasztott éjszaka minden fáradtsága, és mély álomba merültem. Ezúttal azonban már nem féltem attól, hogy az álom visszatér.
Mikor felébredtem, odakint már teljesen kivilágosodott. Különösen könnyűnek éreztem magam. Bár akkor még nem voltam tisztában vele, de tudatom mélyén már megszületett a döntés. Később még érvek seregét hoztam fel önmagam igazolására. De a legfőbb érv nem más volt, mint a gyávaság. Az egész hetemet valamilyen különös, bizsergető várakozás töltötte be, míg végül ismét eljött a szombat reggel. A titokzatos idegen - ahogy ígérte - újra megjelent. Megint ott ült, ahol előző alkalommal. Kérdőn nézett rám.
- Nos, hogy döntött? - kérdezte, s hangja évszázadok mélységéből szólt hozzám. Talán sohasem voltam olyan határozott, mint akkor. Testemen valami lágy, kellemesen meleg érzés futott át, amint kimondtam a választ:
- Az öröklétet választom. - Az idegen arca kissé elkomorodott. Percekig mély hallgatásba süllyedt, majd újra megszólalt:
- Néhány dolgot még tudnia kell. Egyrészt fölösleges lenne a híradásokban keresgélnie a hirtelen népességcsökkenésről. Folyamatosan fognak meghalni azok, akiknek ez a sorsa. Másrészt, hogy az élettér hosszú távon is biztosítva legyen, soha többé nem fogannak gyerekek. Végül - s ezt már úgy mondta, hogy alakja közben egyre inkább elveszett szemem elől - téved, ha azt hiszi, a halál a legrosszabb dolog, ami történhet egy emberrel. - A titokzatos idegen eltűnt, ezúttal örökre. Én pedig ott álltam újdonsült halhatatlanságom tudatában, s elkezdhettem élni az életem.
Bár nem tudatosul bennünk, de egész életünket szorongó félelemben éljük le. Minden másodpercben halálos veszélynek tesszük ki magunkat. És természetesen végig ott lappang gondolatainkban a halál. Damoklész kardját fejünk fölött tudjuk egész életünkben. Gazdag és megbecsült emberek vagyonokat költenek a plasztikai sebészükre. És nem csak azért, hogy szebben nézzenek ki. Pénzükön fiatalságot akarnak vásárolni, vissza próbálják forgatni az idő kerekét. Azonban ez sosem sikerülhetett, egészen mostanáig. Gúnyos vigyor suhant át arcomon, amint belegondoltam, hogy a „nagy kaszás" nem más, mint méregfogát vesztett kígyó. Most már nem volt mitől tartanom, nem volt mi megállítson. Elindultam, hogy megosszam legbelsőbb érzelmeimet a nővel, akinek gondolata egy hete még oly fájdalmas volt, mint maga az elmúlás. Biztos voltam a sikeremben, de ha vissza is utasít - gondoltam - nem számít, hiszen most igazán előttem áll az élet. Ahogy sétáltam az úton, újra végiggondoltam néhány perccel korábbi döntésemet. Meglepődve vettem észre, hogy biztonságomba némi kétely lopódzott. Pedig tudtam, hogy jól döntöttem. Amit elvettem a többiektől, az csak röpke pillanat ahhoz képest, ami előttünk áll. Azonkívül az a kis idő is tele lett volna fájdalommal, szenvedéssel, amitől megszabadítottam az életben maradtakat. Hogy ki hal meg, és ki nem - ahogy korokon keresztül történt - most is a sors határozta meg. A lelkiismeretem tiszta volt, mégis volt valami különös érzésem. Hiszen kinek lehet joga valaha is ahhoz, hogy meghozzon egy döntést, amivel hárommilliárd embert foszt meg az életétől, még ha a többiek ezzel jól is járnak? Elnyomtam magamban ezt a gondolatot, ez már nem számít, gondoltam, hiszen mi lettünk az evolúció csúcsa, és már nem számított, mik voltunk, vagy mit tettünk azelőtt, most már csak mi maradtunk. És olyan álmokat válthattunk valóra, amelyeket az emberiség még meg sem álmodott. Olyan eredményeket érhettünk el, amelyikre még néhány perccel azelőtt is azt mondták volna, hogy lehetetlen, sőt talán most is azt mondanák. És azok, akik jelen voltak a kezdetekkor, jelen lesznek mindenkor, és olyan bölcsességet, olyan tudást halmozhatnak fel, ami könyvek százaiban se volt meg. Mire juthatott volna Einstein, ha nem hal meg? És milyen csodákat alkothatott volna Shakespeare, Byron, Bach, Hemingway, Leonardo, Verdi, El Greco és a többiek, ha örökké éltek volna? Ha az életpályáknak nincs vége, a tudomány és a művészet az egekig szárnyalhatott volna! Mélyen bennem megszólalt egy halk hang, ami azonban egy pillanatra mindent elnémított:
'Az ember túlságosan ragaszkodhat egy gondolathoz. Egy tudós, amelyik túl sokáig él, már a haladás kerékkötőjévé válik. Egy művész pedig, ha élete állandó, vég nélküli alkotás, megcsömörlik. És nincs senki, aki a helyükre állna, nincs senki, aki új lendületet adna a haladásnak.' - Azonban ez a hang gyorsan elhallgatott újra. És én tudtam, hogy amit mondott, hiábavaló volt, hiszen nem a tudomány és a művészet volt a legfőbb érv a döntésem mellett. Ha megszűnik a fájdalom, és megszűnik a halál, vele pusztul a boldogtalanság is, és akkor minden más lényegtelenné válik.
Ekkor már majdnem ott voltam a házánál. Várakozással teli izgalommal gondoltam a találkozásra. Bizsergetően kellemes érzés fogott el, hiszen újra láthattam őt, és éreztem, ezúttal lesz elég bátorságom. Becsöngettem a kapunál, de nem jött válasz. Még néhány percig ott álldogáltam, és időnként a remény legkisebb szikrája nélkül újra csengettem. Végül beletörődtem, hogy most nincs otthon, és újra útnak indultam. Annyi minden várt megvalósításra, amire sosem gondoltam még. Türelmetlen voltam, türelmetlenül vártam, hogy belevethessem magam új életembe. Arra gondoltam, egy örökkévalóságnyi idővel rendelkezem ahhoz, hogy megvalljam érzéseim. A város utcáit járva különös érzésem volt. Annyi mindent szerettem volna megtenni, most mégse tudtam, mihez is kezdjek. De erre nem is volt szükség. Csupán sétálgattam, azzal a boldog tudattal, hogy megszabadultam a korlátaimtól. Sosem voltam ennyire felszabadult. A nap végén egy közeli szórakozóhelyen ültem, és valami furcsa színű italt kortyoltam. Rövid idő múltán egy nő ült le mellém. Egyik kezében egy félig üres poharat tartott. Akadozó beszéde és bizonytalan mozgása arra utalt, hogy ma este nem ez volt az első itala. A legtöbben talán gyönyörűnek találták volna, azonban nem volt benne semmi különleges. Semmiségekről, érdektelen dolgokról kezdtünk beszélgetni. Leginkább ő beszélt, én néha-néha közbeszóltam, de valahogy hidegen hagyott az egész. Ahogy ott ültem, olyan érzésem volt, mintha egy filmet néznék. Egy nő beszél, és valami idegen néha válaszolgat. A kép kezdett egyre zavarosabbá válni, a dolgok összemosódtak, végül minden elsötétült.
Másnap későn ébredtem. A fejemben éles fájdalom lüktetett, elmémben az elmúlt éj benyomásai kavarogtak. A képek, hangok és illatok zűrzavarából nem tudtam kiemelni a történéseket. Bár semmi konkrétra nem emlékeztem, mégis különös balsejtelem töltött el. Ahogy kitisztult a fejem, rémülten vettem észre, hogy egy teljesen ismeretlen helyen vagyok. Zavarodottan pillantottam körbe, és amit ekkor láttam, minden eddiginél jobban megdöbbentett. Egy meztelen nő ült az ágy szélén. Ekkor kezdtek visszatérni emlékeim, a bár, a beszélgetés, és az együtt töltött éjszaka minden pillanata világosan állt előttem. Pedig most már mindent megtettem, hogy a képek ne térjenek vissza, hogy örökre kitörlődjenek emlékezetemből. A nő felkelt, és kisétált a szobából. A csukott ajtó mögül víz zubogása ütötte meg a fülem. Utóbb visszagondolva, biztos vagyok benne, hogy magabiztos viselkedése annak a jele volt, hogy nem először történt meg vele, hogy leitta magát, és részegen.... Sosem éreztem olyan súlyos lelkiismeret-furdalást, mint akkor. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, és azonnal indultam. Csalódott voltam és kiábrándult. Egész életemben hittem az intelligens ember azon képességében, hogy kordában tarthatja ősi, állati ösztöneit, hogy kiemelkedik a többi élőlény közül. Talán ez volt az egyetlen hit, ami néhány szerencsés embernek még megmaradt. Istenbe vetett hitünktől a tudomány fosztott meg, ahogy megfosztott minket a tudományba vetett hitünktől is. Később már semmiben sem tudtunk igazán hinni, mindenből hamar kiábrándultunk. Végül a világháborúk megfosztottak minket a politikába vetett hitünktől és megrendítette az emberbe mint intelligens lénybe vetett hitünket, de az néhányunkban kitartott. Bennem azon a napon omlott össze, amikor szégyentől égő arccal osontam ki a nő lakásából. Felejteni akartam, felejteni. Testemmel nekifeszültem a hideg szélnek, és leszegett fejjel indultam neki a városnak. Nem néztem, merre megyek, csak bíztam abban, hogy az elmúlt éjjel emlékét otthagyhatom valahol az utcák tekervényes labirintusában. Hirtelen el-elcsukló zokogás ütötte meg a fülemet. felnéztem, és akkor eszméltem rá, hogy a város általam teljesen ismeretlen részébe jutottam. Elindultam a hang irányába, és kisvártatva egy elhagyott kapualjhoz értem. Alatta egy fekete ruhás nő ült, fájdalomtól eltorzult arccal. Legalább hetvenévesnek tűnt. Valami különös csomagot szorított erősen magához, a testével próbálva védeni a metsző széltől. Ahogy közelebb mentem, a csomag egyik oldalánál egy élettelenül lelógó vékony kart pillantottam meg. És az asszony elcsukló szavai is világossá váltak. Hangja még ma is a fülembe cseng: "...miért, miért a fiamat, miért, miért...". Szörnyű felismerés borzasztott el: halott fiát siratta, akire én mondtam ki a halálos ítéletet. Közvetve ugyan, de hóhéra voltam ennek a fiatal életnek. Ahogy sok más életnek is, amely nemrég hunyt ki, vagy még lobog, de minden nappal egyre közelebb jut a véghez. Képtelen voltam tovább elviselni ezt. Találkoznom kellett Vele, ő volt az, aki feloldozhatott volna tetteim következménye alól. Korábban ő volt az egyetlen, aki elviselhetővé tehette volna a halandóságot, akkor különös módon ő lett az egyetlen, aki elviselhetővé tehette volna a halhatatlanságot. Rohanni kezdtem az ismeretlen utakon, remélve, hogy megtalálom. Végül örökkévalóságnak tűnő bolyongás után újra ott álltam a háza előtt. Kétségbeesetten tenyereltem a csengőre, de hiába, nem jött válasz. Ahogy reményvesztetten álldogáltam ott, észrevettem, hogy a kertkapu és az ajtó résnyire nyitva áll. Óvatosan beosontam a házba, és rövid idő múltán megtaláltam a hálószobájában. Az ágyán feküdt. Szemüvege az éjjeliszekrényen pihent. Lehunyt szemhéja mögött szinte láttam varázslatos barna szemeit. Sötét bőrét lágyan világította meg az ablakon beszűrődő napfény. Vonásait fenséges nyugalom uralta. Maga volt a megtestesült tökéletesség. Megbabonázott szinte földöntúli szépsége. Gyönyörű volt akkor, talán szebb, mint valaha, és halott. A takaró, amelyet a hideg miatt a nyakáig húzott, mozdulatlan volt, s nem emelte-süllyesztette a légzés üteme. Ahogy megfogtam a kezét, mintha jégcsapot érintettem volna. Letérdeltem az ágy mellé, fejemet óvatosan törékeny testére hajtottam. Karját lassan a vállamra fektettem. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam elfelejteni az utóbbi néhány napot. Végül mindent elfedő sötét borult rám. Hosszú idő után most álmodtam először. Sajnos már alig emlékszem, mi történt, annyi azonban biztos, hogy vele voltam, és hogy talán sohasem voltam még olyan boldog, mint akkor. Korábban sokszor felmerült bennem a kérdés: miért, mi értelme van ennek az egésznek? Akkor azonban teljes bizonyossággal éreztem, hogy a válasz velem van. Mennydörgés hangos robaja ébresztett. Odakint zuhogni kezdett az eső. Azonban benn, az álom emlékeinek hatása alatt arra vártam, hogy a felhők mögött rejtező Napnál sokkal fényesebb csillagok ragyogjanak rám. Úgy éreztem, bármely pillanatban kinyithatja a szemét, és az álom ebben a világban folytatódhat. Néhány várakozással töltött perc után azonban újra rá kellett eszmélnem, hogy őt is megöltem, ahogy a többieket. Rémülten újra futni kezdtem. Ki a házból, ki a kapun, végig az esőáztatta utcán. Mindegy volt, merre visz az út, már úgysem volt hová mennem. Ahogy végigrohantam az utcán, a tócsák mocskos vizét fröcskölve mindenfelé, az idegen utolsó szavai visszhangoztak a fejemben: „Téved, ha azt hiszi, a halál a legrosszabb dolog, ami történhet egy emberrel.". Akkor értettem meg, mennyire igaza volt. Nem tudom, hogy keveredtem haza a viharban. Az egyetlen emlékem az azt követő néhány napból annyi, hogy ülök a sötét szobában, és azt kívánom, bárcsak vége lenne már. Bárcsak megszabadulhatnék ettől az egésztől. Nem érdekelt, bármi vár is azután, úgy gondoltam, ennél csak jobb lehet. Végül három vagy négy nap után a szakadó eső ellenére újra nekivágtam a városnak. Úgy éreztem, ha még egy napot töprengek odabenn, teljesen megőrülök. De gondolataim sétáimon is csatlakoztak hozzám. Körülvettek, irányították a lépéseimet, a fülembe suttogtak:
- Hárommilliárd ember - súgta az egyik.
- És köztük ő is.
- Akkor hát, hol a határ? - kérdezte egy másik, és én tudtam, ha minden embert fel is kellett volna áldoznom az örök életért, megtettem volna. És ha a saját kezemmel kellett volna végeznem velük, azt is megtettem volna. Minden gondolat új, még fájdalmasabb gondolatokat ébresztett, és suttogásukkal együtt kínoztak tovább. Azonban nem elégedtek meg ennyivel. „Nézz fel" - biztatott az egyik, és ekkor vettem észre, hogy a temetőben vagyok. Épp akkor búcsúztattak egy halottat. A koporsót lassan leeresztették a földbe. A gyászbeszédet gyakran szakította meg az újra meg újra feltörő zokogás. És tudtam, biztosan tudtam, hogy őt temetik. Korábban mindig azt képzeltem, hogy én különösen értékes ember vagyok, akit a környezete nem ért meg. Igazgyöngy a porban. Akkor rá kellett ébrednem, hogy egy semmi vagyok. Hogy mennyivel több volt ő, mint én. És mégis én élek örökké, ő pedig... még gondolni sem akartam rá. De azon a napon a gondolataim újra erősebbek voltak nálam. Nem volt elég nekik, hogy megmutatták nekem a temetését, látnom kellett, ahogy testét, amely egykor tele volt élettel, férgek rágják, és látnom kellett, néhány évtized múltán hogyan dobják tetemét egy jeltelen tömegsírba. Mindig nevető arca helyett már csak egy koponya marad. Megmutatták az álmait is, amiket már nem válthat valóra. Mindent feltártak előttem, fájdalmas részletességgel. De nem tudtam elfutni előlük, hiába rohantam inam szakadtáig. Végül egy teherautó tülkölését hallottam. Nem volt már mit vesztenem. Reménykedve léptem le a járdáról, s sétáltam az utca közepére. Farkasszemet néztem a közeledő járművel, majd újra minden sötétbe burkolózott.
Amikor magamhoz tértem, már alkonyodott. Egy ágyon feküdtem, valószínűleg a kórházban. Ahogy végigtapogattam a testemet, éreztem, hogy még egy karcolást sem szenvedtem. Valahol mélyen bíztam abban, hogy megszabadulhatok ettől az egésztől. Hogy a halhatatlanságot, ahogy megszereztem, el is dobhatom. Azonban akkor elveszett az egyetlen reményem, hogy egérutat nyerhetek fájdalmas gondolataim elől, amelyek akkor furcsa módon elmaradtak mellőlem. Kissé megkönnyebbültem, hogy nem kínoznak tovább, ekkor azonban különös dolog történt. Idegenek kezdtek az ágyam köré tömörülni. Nem tudom, honnan jöttek, de egyre többen és többen lettek. Úgy tűnt, a többi beteg nem látta őket. Ahogy jobban megfigyeltem a vonásaikat, észrevettem valamit, ami megkülönböztette őket a többi embertől. Valami megfoghatatlan dolgot, amitől sokkal inkább tűntek szellemeknek, mint hús-vér lényeknek. Ráadásul a kinti éjszaka sötétje még kísértetiesebbé tette alakjukat. Vádló arckifejezéssel álltak körül, mint valamiféle ítélőszék. Hosszú percekig csendben gyülekeztek, míg végül haragjuk előtört. Minden szavuk vádbeszéd volt ellenem, és bár egyszerre beszéltek, mindent értettem. Tudtam, pontosan tudtam, hogy igazuk van. Talán éppen ezért próbáltam kétségbeesetten elhallgattatni őket. Azonban minden kísérletem meddőnek bizonyult. Olyan volt, mintha a lelkiismeretemet próbálnám elhallgattatni. Teljesen elvesztettem az eszem. Később azt mondták, hogy üvöltöttem, zokogtam, darabokra téptem a párnát, majd a saját két kezemmel próbáltam kikaparni a szemem. De minderre nem emlékszem. Csak arra, hogy gyenge szúrást éreztem, majd az arcok elmosódtak, és furcsa táncba kezdtek előttem. Egyre homályosabb lett minden, végül újra elvesztettem az eszméletemet.
Ekkor hoztak a mostani helyemre. Azóta állandóan nyugtatókkal tömnek, és minden pillanatban figyelnek. Van itt egy különös ember, akivel naponta beszélgetek. Ő azt mondja, ez itt egy zárt osztály. Azonban ez lehetetlen. Hiszen én nem vagyok őrült. Biztosan tudom, hogy bár sok mindent veszítettem el az utóbbi napokban, a józan eszem megmaradt. Talán épp ezért írtam le ezt a történetet. És azért, hogy azok, akik szeretteik haláláért a végzetet vádolták, a sorsot kárhoztatták, tudják, hogy az egyetlen bűnös én vagyok. És talán olyan tanulsággal szolgálhatok, amely végigkísérheti ezt a nemzedéket örök útján: a gyávaság és az önzés mindig elhibázott döntéseket szül, amelyek a legnagyobb kárt annak okozzák, aki így próbál javítani az életén.
Biztosan nem vagyok őrült. Minden, ami történt, és ami történik, tiszta és világos. Tudom, hogy nem lehetek őrült. Bár néha, amikor lenyugszik a Nap, és az árnyak közelebb húzódnak, én is kételkedem.
Alig engedték meg, hogy megkapjam a tollat, amivel mindent leírhattam. Attól féltek, kárt teszek magamban. Istenem, ha tudnák, amit én!