33. szám 2002. május
Játszhatok a telcsiddel?
Teszik fel a kérdést, oly' sokan, oly' sokszor. Erre a válasz általában így hangzik, hogy… igen, de csak ha nem döntesz csúcsot. Vagy: nem, mert lemerül az aksim.
De
hát az ég szerelmére, mit szeretünk mi ezekben az első ránézésre bugyuta
játékokban? Talán a kihívást és a csúcsdöntögetést? Ki tudja. Egy
biztos. A történet ott kezdődött, amikor a Nokia munkatársai - akik nyilván
nagyon szerettek tetriszezni - kitalálták, hogy legyen a telefonban egy olyan
játék, ami arról szól, hogy etessük meg a kígyót! Milyen pompás ötlet,
és le merném fogadni, hogy ebben a percben is több százan merednek a kijelzőkre,
úgy, hogy egyetlen céljuk van, csúcsot dönteni.
A játék története addig nyúlik viszsza, amikor is a Nokia piacra dobta a
vadonatúj 5110-est. Micsoda telefon! 40 csengőhang, cserélhető előlap (amiből
telefonvásárlás esetén ajándékba kapunk egy lavór kéket), és a manapság
már természetesnek tűnő játékok. Kígyó, memória és logika. A legtöbbeket
megragadó játék a memóriajáték helyett a kígyó volt (hiszen kinek van
kedve iskolából vagy munkahelyről hazafelé tartva azon gondolkodni, hogy
vajon hol lehet a kiskacsa párja). Azóta persze rengeteg újítás következett
be a játékon. A 3210-esnek már meglepően jobb grafikája van, ami a játékmániásoknál
valami csúcs. Volt. Ugyanis megszületett annyi évi várakozás után a
3310-es, amiben már nemcsak a kis csillagocskákat kell elkapkodnunk, hanem
arra is ügyelnünk kell, hogy minden ötödik csillagocska után feltűnik egy
kis figura (kis kukac, kis bálna, kis méhecske, kis madár…), amit ha időben
elkapunk, sokkal több pont jár értük, mint a csillagocskákért. Ugye,
mennyivel szórakoztatóbb? Amikor több napon át nem sikerül megdöntenem a
csúcsot, amit a kistestvérem állított fel, ezzel nem kis kihívás elé állítva
engem, a sokadik kísérletnél kb. fél óra elteltével megállok és
elgondolkodom. Tulajdonképpen mit kaptunk mi ezekkel a játékokkal? Szerintem
mindenekelőtt szórakozást, felhőtlen kikapcsolódást, sikert és örömöt,
sikertelenséget és idegességet. Pont azt, amit a sportolók a sporttól.
Lehet, hogy pár évtized múlva már világversenyeket fogunk rendezni ezekből
az elsőre értelmetlennek tűnő játékokból, amik annak ellenére, hogy
semmi értelmük sincs, mégis minden korosztályt lefoglalnak és mulattatnak,
ha más nem, legalább néhány percre…
(a cikk megírására az a pillanat késztetett, amikor negyven percnyi - csúcsdöntés nélküli - játék után annyira felhúztam magam, hogy majdnem földhöz vágtam a telefonomat, amikor eszembe jutott, hogy azzal nem csak a játéktól szabadulok meg, hanem a telefonomtól is)