39. szám 2003. október

106-os

Létezik egy busz, ami minden nap fáradhatatlanul – bár szinte állandóan késve – rója a köröket, hogy az egykori proli kerületekből (Angyalföld, Pesterzsébet, Ferencváros, Kispest...) olyan szülők gyerekeit repítse Óbudára, akik nem akarják autóval iskolába vinni lassan felcseperedő csemetéjüket.

Amikor reggelente az ember elindul iskolába, többnyire olyan álmos, hogy néha még azt sem veszi észre, ha otthoni papucsban igyekszik a kapu felé. Nekem ilyenkor általában még egy lekváros pirítós lóg a számból, és próbálom gyógyítgatni az égési sérüléseket a számban, amiket a túl gyorsan ivott reggeli tea okozott. Aztán elkezdődik a versenyfutás a különböző közlekedési járművekkel, illetve inkább az idővel, ami mondanom sem kell, igen kevés, pláne ha az ember elé a Lehel téri piacra igyekvő nénik vágnak be kikerülhetetlenül a metró aluljáróba vezető lépcsőn lefelé.

Néha-néha már itt összefutok néhány kedves ismerőssel, de erről majd később. A metró percenként jár, mégis iszonyú idegesítő, ha az ember orra előtt megy el, ugyanis a busz kegyetlenül nélküle is elindul, így hát minden perc számít.

Az Árpád hídnál aztán kiömlöm a metróból, a tömeggel és a forrósággal együtt. És ismét eszeveszett futásba kezdek, nem kevés ember ellenszenvét kivíva ezzel. Szerencsére olyan gyorsan futok, hogy nem értem, mit is ordibálnak utánam. Mindenesetre biztos nem azt, hogy „legyen szerencsénk máskor is”, vagy hogy „remélem, eléred a buszodat”. Amikor a buszmegállót egy ilyen sprint után busztalanul találom, nem igazán vagyok boldog.

A buszmegállóban általában már ott álldogál Laci Peti, aki szemmel láthatóan nem érti, mit keres már megint egy olyan buszmegállóban, amiben percek múlva egy olyan busz fog lefékezni, ami ma is iskolába viszi. Persze néha halvány mosoly csillan a szája sarkában, amikor eszébe jut: hiszen első epocha után is haza lehet menni! „Kívánok!” -bólint. „Kívánok, Lacikám!”

Néha Hegedűs Orsi is itt álldogál. Ha a hőmérő higanyszála nem éri el a 20 fokot, úgy ölel át: „Szia Ani, úgy fázom!”

Nemsokára megérkezik a busz, amiről lezúdul a Budáról Pestre igyekvő álmos emberek áradata. Néha nekünk jönnek. Néha ezért beszólunk nekik.

A buszvezető pedig leszáll. Mondván: ez a busz 8:05-kor indul. Mi ugyan lelkesen bizonygatjuk, hogy ez nem igaz, de már visszafordíthatatlanul zár kattan a vezetőfülke ajtaján, és mi tudomásul vesszük: negyed 9 előtt nem leszünk az iskolában.

Ilyenkor elütjük az időt. Velünk utaznak például már két éve Ásmányék. Sokaknak nem kell őket bemutatni, bár olykor-olykor ők is csinálnak furcsa dolgokat. Például amikor savas eső makettet csináltak az iskolában, ezért egy egész szatyornyi parányi állattal – és minden mással – érkeztek aznap reggel, elkezdték kipakolni, és minden egyes lovacskához és Barbie babához egy-egy nosztalgia sztorit fűztek hozzá.

Már percek telnek el, amikor egy neve elhallgatását kérő személy lép fel az első ajtó első lépcsőjére: „Nagymester vagyok, 4 perc alatt ideértem!” közli velünk, majd odalép Laci Petihez: „Csá Lac, ugye ma beadjuk a hazamenést informatika után?”, majd vele is beszélgetésbe elegyedünk.

Aztán hatalmas kulcscsomó csörren, felszáll a vezető. Ha ilyenkor tűnik fel a láthatáron Biró Gabi bácsi, azt az egész busz egy emberként nézi végig. Néhányan szurkolnak neki, hogy elérje. Persze csak úgy csöndben, csuriba szorított ujjakkal. Mások pedig nem teszik ezt. Majd felszáll a buszra, és amennyiben üres a legelső, legjobboldalibb ülés, leül rá. Ha pedig nem, visszafogottan fogadja a köszönéseket, és a busz hátsó részébe siet, jelentősen csökkentve ezzel annak az esélyét, hogy a reggeli töriórára igyekvők előtt érjen be. Ennek én is nagyon szoktam örülni. Ugyanis leszállás után jelentős időveszteséget tudhat be magának, ha a leszállók hatalmas tömegén átverekszi magát, akik mindannyian egy előrébb lévő ajtón szállnak le.

És végre elindul a busz. A híd lábánál még megáll. Itt várakozik a Laffi, meg néha a Kiss Zsuzsi, és itt nézzük végig, ahogyan Kiss Balázs az aluljáróból feljövet megpillantja a buszt, és nagyon szeretné elérni. Általában azért el szokta.

Aztán következik a Népfürdő utca, ahol úszástól fáradt AKG-sok üldögélnek. Néha Nógrádi tanár úr is köztük van. Nem egyszer fordult azonban elő, hogy a buszvezető bácsi tudomást sem véve róluk, 60-nal süvített el mellettük. Ilyenkor röhögünk rajtuk, és ezt ők eddig a pillanatig egészen biztosan nem tudták. De van olyan is, hogy fel tudnak szállni, és akkor kb. megduplázódik az AKG-sok száma a buszon. A legtöbben abból a dumálós kilencedikes fajtából valók. És rögtön kapcsolatba lépnek a már régóta utazókkal.

Néhány helyről hangos „sziasztok” repül feléjük. A Turczi persze nekik is mélabús „jó reggelttel” köszön, mint ahogy azt általában szokta. Aztán folytatja reggeli mondókáját valakinek arról, hogy ez a nap miért ugyanolyan rossz, mint a többi.

A Flórián téren aztán az 1-es villamossal érkezők sora zúdul fel, persze nem direkt, nekik bármelyik busz megteszi az ott megálló 6 közül.

Utána pedig már le is szállunk. Ilyenkor kb. 8:12 van. Felfutunk a lépcsőn, és már csak arra eszmélünk, ma is elkezdődött az első óránk.

Kedves 106-ossal utazók! Ez a cikk a tiétek/az önöké (mint ahogyan a busz is, minden hétköznap reggel, 7:45-től, 8:15-ig)! Holnap találkozunk. Persze csak ha elég gyorsan futok.

Bősz Anett