39. szám 2003. október
Kispályás labdarúgás, őszi forduló
Szeptember 30-án a III. kerületi iskolák között kispályás labdarúgó versenyt indítottak, melyen rész vettek az AKG 7.-es és 8.-os tanulói. A hetedikesek közül Ferenci Brúnó és Marton Gyula, míg a nyolcadikosok közül Laszlovszky Tamás, Törő Dániel, Szabó Bence, Fitos Sándor, Ruisz György, Novák Tamás, Vági András és én vettünk részt a bajnokságon. A III. kerületi iskolák focicsapatai több csoportba voltak beosztva, az AKG az Aquincum Ált. Iskolával, a Csillaghegyi Ált. Iskolával és a Pajzs Dezső Ált. Iskolával került össze. Mindhárom iskola ellen győzni tudtunk, a következő eredményekkel: a Pajzs Dezső Ált. Iskolát nagyon szoros mérkőzés után 5:4-re sikerült legyőznünk. Az ezt követő mérkőzésen az Aquincum Ált. Iskola ellen már nem volt ennyire nehéz dolgunk, 6:1 lett a végeredmény. A Csillaghegyi Ált. Iskola ellen szintén elég kemény meccsünk volt, de végül kiharcoltuk az 1:0-ás győzelmet. Így nagy boldogsággal jöhettünk volna haza, de az örömünk, nem volt felhőtlen...
Majdhogynem verekedés...
Az utolsó meccsen összetűzésbe kerültünk a játékosokkal (a csillaghegyi gyerekekkel). Mint minden meccsünk után, most is indultunk kezet fogni a játékosokkal, de ők ezt nem értékelték és belénk kötöttek. Eleinte nem is tűnt ez olyan nagy gondnak. A tanáruk azt mondta nekik, hogy ezt mégsem kellene, „veszteni, tudni kell”. Már a meccsen hallottuk a gyerekektől, hogy a meccs után megvernek minket, de nem vettük komolyan. A mérkőzés lefújása után elindultunk az öltözőbe, de az már akkor is különös volt, hogy még mindig nem hagynak békén, ráadásul elég óvodás indokokkal zaklatnak minket. A csapat még itt is tűrt, és mintha meg se hallottuk volna, odébbálltunk és bementünk a suli öltözőjébe. Mentünk végig a folyosón, amikor egyik csapattársunkat valaki igen erősen hátba rúgta. Szerencsénkre bejött az edzőjük és kizavarta őket az iskolából. Ekkor azt hittük, vége, de szinte még el sem kezdődött, a többi még csak ezután jött. Nyugodtan öltöztünk, hiszen az utcán úgysem köthetnek belénk, ugyanis felnőtt felügyelete alatt vagyunk. Teremy László tanár úr úgyis megvéd minket. De ez sajnos nem így történt. Ezek a gyerekek végig, Csillaghegy fő utcáján követtek és egyfolytában belénk kötöttek: köpdöstek, kövekkel dobálóztak, lökdösődtek, ütögettek, rugdostak. Valakit többször hátba rúgtak, valakit hason, valakiben elnyomták a cigijüket (vagy legalábbis majdnem), valakit fejbe dobtak kővel. Egy idő után szinte félelmetes volt ez a helyzet, de persze ezt csak az tudhatja, aki volt már hasonló szituációban. Szegény tanár úr egymaga nem tudott mit tenni, csak éppen annyit, hogy ne fajuljon el jobban a dolog, hiszen még egy pillangó-kés is előkerült. Amikor már mindenkinek majdnem „betelt a pohár” (ez hálistennek elég soká történt), nem tudni miért, de leszálltak rólunk és visszafordultak. Nem lehet már megtudni, mi lett volna, ha tovább követnek, vajon meddig zaklattak volna még minket? Vagy mi lett volna, ha nincs ott a tanár úr. Vagy ha nincs akkora önuralmunk. De szerencsére sok a HA! Az iskolába megérkezve már mint egy vicces történetet meséltük, pedig egy csöppet sem volt vicces. Akár történhetett volna rosszabbul is.