Szubjektív

Tartalom

39. szám 2003. október

A Magdolna nővérek

Az egyház ma is szent: megkérdőjelezni döntéseit, hibát keresni és találni működésében kockázatos dolog. Ezt vállalta Peter Mullan ír rendező, amikor elkészítette a játék- és dokumentumfilm határán egyensúlyozó alkotását.

A történet a hatvanas évek Írországában játszódik. Margaretet részeg unokatestvére megerőszakolja egy esküvőn. Rose házasságkötés előtt szül gyermeket. Az árvaházban élő Bernadette egyszerűen csak túl csinos, és felkelti a kerítésnél ácsorgó fiúk érdeklődését. Családjuk, felügyelőjük szerint bűnt követtek el, és hogy megtévedt lelkük visszataláljon Istenhez, egy Magdolna menhelyre küldik őket. Nagy-Britannia-szerte működtek ezek az intézmények, melyeknek hivatalos feladata bűnbeesett lányok helyes útra terelése volt. A valóságban azonban az apácák és ezáltal az egyház kihasználták, dolgoztatták, megalázták a bentlakókat, akik a legtöbb esetben életük végéig a zárdában maradtak. Mosodaként működve az ilyen menhelyek anyagilag is jól jártak, a lányok pedig egész évben, mindennap dolgoztak egy szó nélkül.

Talán éppen emiatt a szónélküliség miatt motoszkál végig a fejünkben, hogy vajon miért nem lázadnak? Miért tűrik el a jóval kisebb létszámú, ráadásul idősödő apácák önkényeskedéseit? És szerintem a legdurvább dolog ebben az egész történetben a válasz ezekre a kérdésekre. A társadalom ugyanis egyszerűen nem fogadta vissza ezeket a lányokat. A családok valójában saját szégyenük elől küldték (tüntették) el őket, és ha visszaszöktek, az igazságot (például az erőszak tényét, vagy egyszerűen csak azt, hogy a gyermekük) elfelejtve, összeverve vittek viszsza a zárdába. De ha esetleg sikerülne is valahogy visszakerülniük az életbe, volt magdolnásként folyamatos megszégyenülések és elvből való „lekurvázottság” kíséri végig az életüket. Azért létezhettek Magdolna rendek, mert a társadalom teljes mértékben támogatta, a buzgó vallásos országban nem volt senki, aki megkérdőjelezte volna az egyház képviselőinek jogait, a nővérek pedig dicsfényben „tisztogathatták” a bűnös lelkeket.

Mint a nemrég készült Ámen című film esetében, az egyház természetesen most is felháborodott az alkotás láttán, és azonnal tagadta a film és a valóság közti kapcsolatot. A rendező, Peter Mullan elmondása szerint a főszereplők ugyan fiktív figurák, ezeket a figurákat azonban az igazi Magdolna menhelyeket megjárt nők beszámolói alapján formázta meg.

A szereposztás fantasztikus, a főszerepekben nem csillogó sztárokat, hanem vidéki lányokat láthatunk, ez a film egyik legerősebb pontja. A mű egészén érződik az a felháborodottság, amellyel a stáb és főként a rendező kezeli a témát. Mullan néha túlzásokba esik, hiszen azonnal negatív skatulyába zárja a nővéreket (például egy jelenetben az apácák feltűnően lakomáznak, miközben a lányok különösen kevés és nem túl gusztusos vacsorájukat fogyasztják el). Túlzott igazságérzete a film végére is kihat: bár a főszereplők közül nem mindenkinek oldódik meg a helyzete, kicsit kevesebb happy enddel a film még hatásosabb lett volna.

Ennek ellenére bátran ajánlom mindenkinek ezt a filmet. Nem egy könnyed és a klasszikus értelemben szórakoztató alkotás, de szerintem néha szükség van arra, hogy észrevegyük a valóságot. A valóság pedig az, hogy az utolsó Magdolna menhelyet 1996-ban zárták be. Ennek oka a lakosság körében elterjedő elektromos mosógép volt, amely kiszorította a mosodákat a piacról.

Jakab Juli

A Magdolna nővérek (The Magdalene Sisters, angol-ír filmdráma, 119 perc, 2002)
Rendezte: Peter Mullan
Főszereplők: Geraldine McEwan, Anne-Marie Duff, Nora-Jane Noone