39. szám 2003. október
A Magdolna nővérek
Az egyház ma is szent: megkérdőjelezni döntéseit, hibát keresni
és találni működésében kockázatos dolog. Ezt vállalta Peter Mullan ír rendező,
amikor elkészítette a játék- és dokumentumfilm határán egyensúlyozó alkotását.
A történet a hatvanas évek Írországában játszódik. Margaretet részeg unokatestvére megerőszakolja egy esküvőn. Rose házasságkötés előtt szül gyermeket. Az árvaházban élő Bernadette egyszerűen csak túl csinos, és felkelti a kerítésnél ácsorgó fiúk érdeklődését. Családjuk, felügyelőjük szerint bűnt követtek el, és hogy megtévedt lelkük visszataláljon Istenhez, egy Magdolna menhelyre küldik őket. Nagy-Britannia-szerte működtek ezek az intézmények, melyeknek hivatalos feladata bűnbeesett lányok helyes útra terelése volt. A valóságban azonban az apácák és ezáltal az egyház kihasználták, dolgoztatták, megalázták a bentlakókat, akik a legtöbb esetben életük végéig a zárdában maradtak. Mosodaként működve az ilyen menhelyek anyagilag is jól jártak, a lányok pedig egész évben, mindennap dolgoztak egy szó nélkül.
Talán éppen emiatt a szónélküliség miatt motoszkál végig a fejünkben, hogy
vajon miért nem lázadnak? Miért tűrik el a jóval kisebb létszámú, ráadásul
idősödő apácák önkényeskedéseit? És szerintem a legdurvább dolog ebben az egész
történetben a válasz ezekre a kérdésekre. A társadalom ugyanis egyszerűen nem
fogadta vissza ezeket a lányokat. A családok valójában saját szégyenük elől
küldték (tüntették) el őket, és ha visszaszöktek, az igazságot (például az
erőszak tényét, vagy egyszerűen csak azt, hogy a gyermekük) elfelejtve,
összeverve vittek viszsza a zárdába. De ha esetleg sikerülne is valahogy
visszakerülniük az életbe, volt magdolnásként folyamatos megszégyenülések és
elvből való „lekurvázottság” kíséri végig az életüket. Azért létezhettek
Magdolna rendek, mert a társadalom teljes mértékben támogatta, a buzgó vallásos
országban nem volt senki, aki megkérdőjelezte volna az egyház képviselőinek
jogait, a nővérek pedig dicsfényben „tisztogathatták” a bűnös lelkeket.
Mint a nemrég készült Ámen című film esetében, az egyház természetesen most is felháborodott az alkotás láttán, és azonnal tagadta a film és a valóság közti kapcsolatot. A rendező, Peter Mullan elmondása szerint a főszereplők ugyan fiktív figurák, ezeket a figurákat azonban az igazi Magdolna menhelyeket megjárt nők beszámolói alapján formázta meg.
A szereposztás fantasztikus, a főszerepekben nem csillogó sztárokat, hanem
vidéki lányokat láthatunk, ez a film egyik legerősebb pontja. A mű egészén
érződik az a felháborodottság, amellyel a stáb és főként a rendező kezeli a
témát. Mullan néha túlzásokba esik, hiszen azonnal negatív skatulyába zárja a
nővéreket (például egy jelenetben az apácák feltűnően lakomáznak, miközben a
lányok különösen kevés és nem túl gusztusos vacsorájukat fogyasztják el).
Túlzott igazságérzete a film végére is kihat: bár a főszereplők közül nem
mindenkinek oldódik meg a helyzete, kicsit kevesebb happy enddel a film még
hatásosabb lett volna.
Ennek ellenére bátran ajánlom mindenkinek ezt a filmet. Nem egy könnyed és a klasszikus értelemben szórakoztató alkotás, de szerintem néha szükség van arra, hogy észrevegyük a valóságot. A valóság pedig az, hogy az utolsó Magdolna menhelyet 1996-ban zárták be. Ennek oka a lakosság körében elterjedő elektromos mosógép volt, amely kiszorította a mosodákat a piacról.
A Magdolna nővérek (The Magdalene Sisters, angol-ír filmdráma, 119 perc,
2002)
Rendezte: Peter Mullan
Főszereplők: Geraldine McEwan, Anne-Marie Duff, Nora-Jane Noone