40. szám 2003. december
Milyen nekünk az AKG?
Túl vagyunk egy táboron, lassan két hónapja ismerjük egymást.
Tudjuk egymásról, milyenek vagyunk hajnali kettőkor, milyenek vagyunk, ha egy
óra alvás után felébresztenek hajnali háromkor, ki mennyire eszi a vacak kaját,
ki fél a bogaraktól, meg ilyenek. De ennyire konkrétan még nem tettük fel
egymásnak a kérdést:
– Miben különbözik az AKG az előző sulidtól?
– Az AKG egy unalmas, színtelen, egyhangú iskola – na, ezt nem felelte rá senki.
Az előző sulimban a tanárok mindig úgy gondoltak ránk, beszéltek hozzánk, mint egy kis hülyegyerekhez a nagyokosok. Arra nem gondoltak volna, hogy gyerekként ők sem tudták pontosan, hogy mikor halt meg Mátyás király, és őket is évekig üldözte a „gally” szó leírása.
Én azt bírom ebben a suliban, hogy nem úgy beszélnek hozzánk a tanárok,
mintha áldozatok lennének, és mi köteleznénk arra őket, hogy bent álljanak a
terem közepén, és csupa olyan dologról beszéljenek, ami nem érdekli őket. Hát,
ha ők is unják, amiről beszélnek, mi hogy ne aludjunk el az órájukon? Itt a
tanárokat érdekli (vagy legalábbis olyan, mintha érdekelné őket) az, amiről
beszélnek. Így az egész óra izgalmasabb lesz. Mondjuk elég nehéz lenne egy
székre ragasztva ülni nyolcvan percen keresztül, miközben egyhangúan beszélnek
az emberhez, hogy véletlenül se az adott témán gondolkodjon.
Nálunk unatkozásból elég volt az a negyvenöt perc is. Utána mindenki tiszta kóma volt a szünet első öt percében, és mire felébredt, még épphogy volt ideje valami hülyeséget csinálni (pl.: ráönteni véletlenül egy pohár kakaót a félig kész matek házira – kész van, csak ráömlött...–, kihajítani az osztály összes kémiakönyvét a folyosóra, vagy összeverekedni valakivel egy gombostűn, ezért kitörni egy vitrint, stb.). Tehát ahogy az ember elérte a szünet egy perces csúcspontját, folytatódik is az óra.
Itt nem tudom, mikor kezdődnek az óráim, meg hogy hány percesek a szünetek. (Az ebédszünet hosszabb mint a többi, nem?) De erre nincs is szükség. Az ember mindig rájön, ha üresek a folyosók, elkezdődött az óra. Itt jó, mert az ebédszünet alkalmas a házi feladatok lemásolására, a kaja megnézésére és otthagyására.
– Úgy öltözködöm, ahogy akarok – volt a második válasz.
Vicces is lenne, ha felemás zoknim miatt kiröhögne valaki, aki filctollal
csíkozta be a cipőfűzőjét, és kb. 5 réteg felsőrészt vett egymás fölé. Igazából
a családtagok az AKG áldozatai. És ez az évek folyamán egyre csak súlyosbodik.
Most még csak azt kell elviselniük, hogy reggeli közben próbálom felpasszírozni
magamra az utoljára ötévesen hordott csíkos zoknimat, de ki tudja? Lehet, hogy
egy hónap múlva már azt kell végignézniük, ahogy felső szemhéjamat festem
csíkosra?
– Nincs utálkozás a fiúk és a lányok között.
Igen, ez tök jó. Elég egyhangú, ha lány csak lánnyal dumál! Ne válasszuk apácaiskola után az AKG-t.
– Olyan ez a suli, mintha régi iskolámból a legjobb fej embereket válogatták volna össze.
Sokan mondták, hogy mindenki nagy arc, még a tanárok is.
– Az évfolyam egy közösség, nem három külön osztály. Azt sem tudom, kikkel vagyok egy kupacban. De így jobban öszszetart az évfolyam. Ettől jobb az egész közösség.
De tényleg, senki nem tudja, kivel van egy kupacban. Na jó, már egy-két embert tudok, de hogy véletlenül se tanulja meg az ember hat év alatt, ezért külön alkotóház, angol, tesi, csibe, meg egyéb ilyen csoportokba osztottak be. Tényleg, hogy is van ez? Egy kupac = két csibe, akkor hat csibe = négy kupac? Neem. Két kupac. Egy kupac három csibe, meg három aaaz hat, nem? Hat kupac... Valami nem stimmel. Meg négy angolcsoport plusz hat kupac meg két csibe, az tizenkettő... Szóval egy kisiskola vagyunk!
Így leírva az egészet nekem eléggé úgy tűnik, hogy az AKG sokkal inkább egy nekünk való, jobb iskola, mint az előző volt.