40. szám 2003. december
Kill Bill: vol. 1.
Szeretem azt gondolni, hogy tudok erről a filmről elfogulatlanul
beszélni. Pontosabban: elfogulatlanul tudom azt mondani rá, hogy jó. Lehet, hogy
nem tudok.
A Kill Bill a maga teljes valójában tér el az eddig megszokott Tarantino-filmektől. A két részből álló egyszemélyes bosszúhadjárat a párbeszédek helyett a mozgásra, a látványvilágra és a színészekre épül. Uma Thurman: az egyik legjobb színésznő, aki az elmúlt tizenöt évben vászonra került, Michael Madsen: a tipikus Tarantino-figura, komolyan hasonlítanak egymásra, Lucy Liu: az egyik legszebb nő, akit valaha láttam, Daryl Hannah, aki a film egyik legjobban megkomponált jelenetében fityulában, a szemén vöröskeresztes kötéssel, a kezében pedig halálos méreg-injekcióval vonul a kórházi folyosón, egy olyan idegtépő dallamot fütyülve, hogy végigfutott a hátamon a hideg.
Ha ez egy asszociációs játék lenne, bármiben fogadok, hogy a „killbill” szó
hallatán tízből kilencen azonnal rávágnák, hogy VÉR! És tényleg, bár nagyon
unalmas az összes, a filmet elemző cikkben ezt olvasni, tény, hogy a Kill Bill
senkinek nem a szelídsége miatt lesz a kedvenc filmje. Sok vér van benne,
mármint sok liter. De nem hiszem, hogy kifejezetten a szadista hajlamaim miatt
találok néhány „véres” részt mégis viccesnek (a medence, amelynek színe
türkizkékből a beledobált hullák számával arányosan változik vörössé),
érdekesnek (Gogo, a gyilkos iskolás lány egész jelleme) vagy akár szépnek
(tetszik az a kép, amelyen a vakítóan fehérbe öltözött, hóban álló O-Ren lábán
hirtelen átüt és kis patakban végigfolyik egy tűzpiros csík) tartok. És abban a
bizonyos nagyjelenetben, amit én csak „600 liter művér” néven emlegetek, tényleg
van egy pont, ahonnan kezdve már igenis nevetünk az egészen, a levágott
végtagokon, a sugárban ömlő véren, a rengeteg öltönyben harcoló, kicsit
utópisztikusnak tűnő szamurájon és talán még az egész forgatag közepén lévő
sárga alakon is, aki bár a bosszútól hajtva végiggyilkolja a filmet, mégis
egyfajta angyalként maradt meg a fejemben.
A stáblistán olvasható, hogy a film alapjául szolgáló, a The Bride címet
viselő novella írói Q&U, Uma Thurman és Quentin Tarantino, ugyanis a
Ponyvaregény egyik forgatási szünetében együtt találták ki a családja haláláért
egykori munkatársain egyenként bosszút álló bérgyilkosnő történetét. Ez, és a
rendező és színésznő között régóta fennálló, egyfajta furcsa „szerelem” miatt a
film szinte minden pontja tökéletes és indokolható, alig van olyan rész, ahol a
cselekmény megbicsaklik vagy oda nem illő dolgok játszódnak le. De, kétrészes
filmről lévén szó, a legfontosabb talán mégis az, hogy bár előre nem tudhatták,
hogy terjedelme miatt nem kerülhet a mozikba egyszerre az egész történet, később
mégis sikerült megtalálni azt a pontot, ahol az első résznek a megfelelő időben
és helyen van vége ahhoz, hogy utána ne haljunk meg az idegességtől, de mégis
biztosan megnézzük a második részt is.
Későn írom ezt a cikket, ezért már nem kimondottan ajánló. Aki meg akarta nézni, már úgyis megnézte. Februárban Vol. 2. Aki meg akarja nézni, úgyis meg fogja...
Kill Bill: Volume 1 (2003, 90 perc)
Rendezte: Quentin Tarantino
Szereplők: Uma Thurman, David Carradine, Daryl Hannah, Lucy Liu