40. szám 2003. december
Novecento
Akkor, azon a napon elhatározta: odaül élete fekete-fehér
billentyűi elé, és elkezd egy abszurd és zseniális zenét játszani; bonyolultat,
de szépet, valamennyi közt a legnagyobbat. És hogy élete hátralévő részében erre
a zenére fog táncolni. És hogy soha többé nem lesz boldogtalan.
Hullámzanak a betűk Alessandro Baricco legújabb könyvének borítóján. Első pillantásra megtetszett. Maga a könyv. Egyszerűen szép. Méltó öltözet egy ilyen monológnak, amely összvissz 75 oldalt tesz ki. Nem hosszú, ám annál lényegre törőbb. A novella T. D. Lemon Novecento, egy Európa és az ígéret földje között, a második világháború idején közlekedő gőzhajó felülmúlhatatlan zongoristájának szívet melengető történetét meséli el. Novecento különc volt. Ehhez nem fér kétség. A hajón találták, a hajón élt, és sosem hagyta el azt. Voltak, akik flúgosnak tartották, voltak, akik tisztelték, voltak, akik egész egyszerűen csodálták. Voltak, akik le akarták győzni: megszégyenültek. De neki tulajdonképpen mindegy volt, mit gondolnak róla az emberek. A zenének és az óceánnak élt. Nem érdekelte semmi más. A történet monológ, tehát teljes egészében egyetlen mesélő szájából hangzik el. A szerző szerint könyve „egy igazi színházi előadás és egy hangosan felolvasandó elbeszélés között ingadozik”. Ezzel teljes mértékben egyetértek. Tökéletesen beillik egy jó hangulatú mesedélután témájának, de színházi előadásként is szórakoztató lenne. Engem leginkább naplóból kiragadott részletekre emlékeztet. Nem ad átfogó képet T. D. életéről. Sokkal inkább arra törekszik, hogy megmutassa élete legfontosabb, meghatározó pillanatait, eseményeit. Hogy mi a véleményem róla? Egy hatalmas sóhajtás és egy elrévedő mosoly.
Alessandro Baricco: Novecento (Helikon Kiadó, 2003, 73 oldal)