40. szám 2003. december
Az óriás
Amikor az ember egy olyan országba igyekszik utazni, ahová
vízum kell, már sejtheti, hogy az egy egész más világ lehet. De hogy ennyire...
Többnyire ha mi itthon utazunk, és 3 óránál többet kell a vonaton töltenünk, azt mondjuk, messze megyünk. De bizonyára kevesen vannak olyanok, akik már éltek 36 órát egy vagonban. Ez tulajdonképpen nem érzékelhető, úgyhogy meg sem próbálok hasonlatot keresni arra, milyen is úgy egy átaludt éjszaka után felébredni egy egészen pirinyó kusettben – 30 cm-ről nézve a plafont -, hogy az ember tudja: még egy teljes napot kénytelen a vagonban utazó többi sorstársával együtt a vonaton zötykölődni. Persze még mindig jobb, mint egy olyan orosz maffia által jól megszervezett vonatrablásból adódó vérfürdő... De egy kicsit jobban megismerve a velem együtt élő embereket, rájöttem, hogy ez a mi vonatunk esetében (nagy valószínűséggel) kizárható, és körülbelül Kijevben tényleg elhittem, hogy az ilyen vonatok meg szoktak érkezni Moszkvába, és nem futnak az orosz sztyeppéken garázdálkodó maffiózók karjai közé, majd vesznek el az orosz hírközlés hiányosságai miatt az ismeretlenség homályába.
Ami azt illeti, ennyi idő ilyen kis helyen rengeteg mindenre elég. Legfőképpen arra, hogy az ember némi ízelítőt kapjon az orosz mentalitásból. A mi esetünkben hatalmas vodkázás formájában. Tulajdonképpen nem hittem el, ami velem történik: hogy egy olyan ember (egy éppen szolgálatot nem teljesítő kalauz), akit fél napja ismerek, teljesen önzetlenül, önként és – a szó szoros értelmében – dalolva hajlandó a legdrágább ukrán vodkáját megosztani olyan emberekkel (nem is kis mennyiségben), akiket most lát először és utoljára. És ez általában jellemző a mentalitásukra. Olyan önzetlenül adnak dolgokat, hogy nem várnak cserébe semmit, és ha mégis adunk nekik valamit, azt úgy megköszönik, hogy az ember azt sem tudja, mit lehet ilyenkor válaszolni.
A jó hangulat ellenére azért 36 óra mégiscsak sok. Azonban hajnali háromkor
leszállni a vonatról, halászgatyában, a pályaudvar elmebetegeként a tök
hidegben, nem annyira felemelő érzés, mint ahogy azt az ember elképzeli. Ugyanis
az ottani hőmérsékletek körülbelül 10-15 fokkal múlják alul az itthoniakat. És
ezzel még nyáron sem olyan jó szembesülni. Úgyhogy fáztam, és reméltem, hogy 5-6
óra felé ágyban leszek. De nyugat-európaiakat megszégyenítő gyorsasággal, fél
óra alatt már nemcsak egyszerűen egy hotelbe repítettek (egy kissé kétes külsejű
buszszal), hanem saját szobát is adtak, és egészen a szoba tüzetes átnézéséig
azt hittem, ez a csoda.
Beléptem, és ledöbbenve láttam, hogy van tévé. Aztán meg azt, hogy konnektor is hozzá. Biztosan 110 voltos – gondoltam, és nem is foglalkoztam ezzel a ténnyel. Ami szintén döbbenetet váltott ki belőlem, hogy hatalmas hűtőszekrény vesztegelt az előtérben. Kicsit ugyan félve az áramütéstől, azért bedugtam a falból kiszakadt konnektorba „holnapra talán lehűl” gondolattal, majd mindenre felkészülve kinyitottam a fürdőszoba ajtaját is, és nem hittem el, amit láttam. Égett a villany, minden tiszta volt, és minden volt benne, ami csak kell, még törölköző is (bár a hotel emblémája nem volt beléjük hímezve). Tátott szájjal jöttem ki, és kissé kapkodva nyitottam ki a hűtőt: „tuti, hogy nem ég benne a lámpa” – gondoltam (aztán rájöttem, hogy ez egy villanykörte és némi szorgalom kérdése), de a hideg máris dőlt belőle. Hullafáradtan rogytam le az ágyra – a vonat zakatolását még mindig érezve -, és próbáltam megemészteni: itt semmi sem való a design-centerbe.
Ezt a helyet a furcsaságai miatt szerettem meg úgy igazán. Például amikor az
első –megdöbbentően finom – ebédem után felmentem a saját szobámba, kinyitottam
az ajtót, és a másik ágyon feküdt egy lány. Miután kizártam annak a lehetőségét,
hogy esetleg rossz szobába nyitottam be (mondjuk olyan módon, hogy a szakmához
igencsak értő néhai szovjet kulcsgyár több ajtóba is ugyanazon recével
rendelkező kulcsot és zárat gyártotta), átfutott rajtam a gondolat, hogy vajon a
világ legnagyobb országában miért kell annyira kihasználni a helyet, hogy két
teljesen más országból érkező embert kérdezés nélkül összeköltöztetnek? Majd
gondolatban búcsút mondtam a cuccaimnak. Aztán később kiderült, az alvó lány,
akire értetlenül pislogtam, iszonyú rendes, bár csak oroszul beszél, így nyelvi
nehézségeink azért akadtak. Viszont rengeteget fejlődtem rajz és mutogatás terén
az ott töltött idő alatt.
De az is jó volt, amikor elhatároztam, hogy trolival fogok bemenni a városba és kb. 20 méterről célba vettem egy olyan ránézésre 50 év körüli, nagyon koszos, piros, áramszedővel rendelkező járművet, és alig hogy felugrottam rá, egy nő közelített felém. A neve a blúzára volt tűzve, és miután már mindenki megmutatta neki a bérletét, nem volt kérdés, én jövök. Némi habozás után a kezébe nyomtam 2 rubelt, és mivel nem adott jegyet, rájöttem, így mindketten jól jártunk. Még a troliról a Lenin-szobor mellett (aminek a látványa szintén hihetetlen volt az első pár napban, és nem telt el nap, hogy ne néztem volna meg) leszállva sem tudtam elhinni, hogy valaki lefizetéséhez 16 forint elegendő.
Nekem ugyan a cirill betűs szavak látványa is több napos elfoglaltságot jelentett (és a végére már tényleg mindent el tudtam olvasni), még mindig rengeteg dolog volt, amit itthon az ember nem lát. Nagyon tetszett például az utcán lévő sarlós-kalapácsos emlékművek mindegyike, amiken CCCP-s címer díszelgett, de nem bírtam ki, hogy ne fényképezzek le mindent, amin – talán hasonló megfontolásból – meghagyták a vörös csillagot.
És az a fajta lazaság is meglepett, amikor egy kis utcai kávézóban tej és cukor teljes hiányában azért a kávéhoz adtak kanalat, és minekutána nem tudtak eleget visszaadni, kérdés nélkül egy nyalókát is elém toltak.
Tudvalevő, hogy ortodox templomba nem mehet be nő (vagyis hát lány), csak hosszú szoknyában, hosszú felsőben és fejkendőben. Ez persze csak olyan nőkre (vagyis hát lányokra) igaz, akik nem játszszák el elég élethűen, hogy nem értik, hogy az igen kedves bácsi mit is magyaráz, így lehet, hogy az első lány voltam, aki nadrágban lépte át a templom küszöbét, és a bácsi mindennek tetejébe még körbe is vezetett, és megvetette velem életem első keresztjét – amolyan görög-keleti módra. És akkor már sokadszor történt velem olyan, amit nem tudtam elhinni.
Aztán egyszer, egy apró „csodákkal” teli hét után onnan is el kellett indulni hazafelé. És én nagyon nem akartam. Olyanok miatt, mint a szobatársam, és az ő barátai, a hotel pincérnője, akin annyi smink volt állandóan, hogy három nőnek is elég lett volna, és aki egyre kedvesebben mosolygott rám, miközben én egyre szebben mondtam, hogy cďŕńčáî; meg még sokan mások...
És én megint fogtam a hálózsákomat, és hajnali 2 órakor
elindultunk a pályaudvar felé. Immáron 2 pulcsiban, mindenre felkészülve (bár a
hét végére melegfront érte el az ország nyugati felét, így egyikre sem volt
szükségem)...
És egy ismételt másfél napos út gondolatával, rengeteg élménnyel felszálltunk a vonatra. Ahol megint csak nagyon kedves emberek gondoskodtak arról, hogy ne őrüljek meg. Én pedig tovább fejlesztettem a cirill betűs olvasásomat a menetrend olvasásával (úgymint: Óćăîđîä, Kčeâ, Áóä˙ďĺřň-ęĺëĺňč...). Azért Budapest közigazgatási határát elérve azt gondoltam, jobb lenne még kiugrani is, mint így várni az idő múlását. Ekkor már mindenki az ablakokban lógott, és én a hajamat téptem, hogy miért nincs 3 perccel később?... Aztán lett, és elmondani nem tudom, milyen volt, amikor latin betűkkel újra megláttam: Budapest-keleti.
a szerző fotóival