40. szám 2003. december
Quentin Tarantino
Ha csak nagy vonalakban és felületesen nézzük a közelmúlt
amerikai filmtermését, akkor kijelenthetjük, hogy ma Hollywoodban két olyan
rendező él, akinek bárki, bármikor, bármit. Az egyik Steven Spielberg, kb.
negyvenévnyi filmes tapasztalattal, rengeteg díjjal és általa teremtett
legendákkal a háta mögött, a másik pedig Quentin Tarantino, akinek most mutatták
be ötödik filmjét, akinek forgatókönyveiben a leggyakrabban ismétlődő szó minden
bizonnyal a „fuck”, és aki fiatal kora ellenére már most akkora rajongótáborral
rendelkezik (mind a kritikusok, mind a mezei mozizók táborából), mint mondjuk
Spielberg.
Ha a fiatalkori próbálkozásoktól eltekintünk, akkor Tarantino első „hivatalos” filmje az 1992-es Kutyaszorítóban. Már ebben megjelentek később védjegyévé váló elemei: egyedi párbeszédek, egy egyszerű történet összekuszálása az időrend megbontásával, öltönyös gengszterek, laza gyilkolászás, Harvey Keitel. A Kutyaszorítóban nagyon sokban hasonlít Tarantino legismertebb filmjére, az 1994-es Ponyvaregényre, és bizonyos tekintetben elődje annak. A Cannes-ban Arany Pálmát, az Oscar-díjkiosztón pedig számtalan jelölés után végül a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó díjat nyert alkotás ma is nagyon megosztja a közönséget. Sokan céltalannak tartják a filmet végigkísérő (nyelvi és fizikai) erőszakot, még többen viszont az akciófilmeket forradalmasító művet látják benne, és egyúttal Tarantinót a műfajt megújító messiásként tisztelik. Persze ő sincs egyedül, de szerencsére megváltótársa egyben a legjobb barátja is: a Desperadót rendező (író, vágó, zeneszerző) Robert Rodrigez, akinek szintén mostanában mutatják be legújabb, az El Mariachi-trilógiáját lezáró filmjét (Volt egyszer egy Mexikó). Többször dolgoztak együtt, többek között az Alkonyattól pirkadatig (1996) című érdekes horror-egyvelegben és a négy rendező rövidfilmjeiből álló, ugyanazon szálloda négy különböző szobáját bemutató Négy szoba (1995) című filmben. Következő és egyben legutóbbi filmje a gengszter korszakot (legalábbis egyelőre) lezárni látszó Jackie Brown (1997), amely már szinte szokás szerint lett hatalmas kritikai- és közönségsiker. Saját rendezései mellett Tarantino folyamatosan írt és adott el forgatókönyveket. Egyik munkájából (vagyis a feléből) készített filmet Oliver Stone, bár az átírások után Tarantino anynyira elégedetlen volt a Született gyilkosok végső forgatókönyvével, hogy végül összeveszett Stone-nal és nem akarta a nevét adni a produkcióhoz. A történet másik fele is elkészült Tiszta románc címmel, ugyan nem Tarantino rendezésében, de teljes beleszólásával.
Amellett, hogy mind ő maga, mind az általa létrehozott stílus jelenséggé
vált, Tarantino még egy dologban elősegítette a jövő filmeseinek boldogulását:
folyamatosan fedezett és fedez fel ma is remek tálentummal rendelkező fiatal
színészeket (Uma Thurman, Tim Roth, Michael Madsen) és hoz vissza régi
nagyöregeket, akiket nincs okunk elfelejteni (John Travolta, Samuel L. Jackson,
Bruce Willis). Közülük is páran gyakorlatilag a rendező múzsáinak tekinthetők,
állandó szereplői a filmjeinek. Mint ahogy maga Tarantino is, aki nemcsak saját
alkotásaiban villan fel néha egy-egy mellékszerepben, hanem más filmek
stáblistáján is előfordul színészként (pl.: Sátánka!).
Nem kétséges, hogy már eddigi filmjeivel jó mélyen belevéste nevét a filmtörténelembe, egyedi megoldásai és formabontó újításai miatt még sokat fogunk rajta csodálkozni, legelőször is most, hiszen hat év után végre újra Tarantino film megy a mozikban.