41. szám 2004. március
Apám beájulna
Egyik kedves ismerősöm mondta a filmről, hogy olyan rossz volt,
hogy a harmadánál úgy döntött, csak a meleg és a kényelmes ülés miatt nem éri
meg neki tovább bent maradni. Bevallom, akkor azt hittem, hogy csak a sznob
„kultúrember” beszél belőle. Én kibírtam végig, mégis igazat kell adnom neki.
Másrészt viszont nem tudom, hogy mit mondhatnék a filmről: írjam le, amit már
úgyis mindenki százszor megtudhatott az összes létező sajtóorgánumból, hogy a
film rossz? Mert ezzel így nem értek egyet. Szerintem ez a film egyszerűen nem
lehetett volna jobb, és félreértés ne essék, nem omlott össze teljesen az
ítélőképességem, csak azt gondolom, hogy egy ilyen alaptörténetből nem lehetett
volna többet kihozni semmilyen módon. Érthetetlen számomra és egyben meg is
kérdőjeleződik Salinger Richárd gyerek- és fiatalkora. Létezik az, hogy valaki
ilyen mértékben rugaszkodjon el a valóságtól, mikor éppen egy általa nagyon is
hétköznapinak tartott történetet akar leírni általa nagyon is hétköznapinak
tartott stílusban? A film hűen követi a regény által meghatározott utat, ezáltal
az eredmény sajnos még az „olyan szar, hogy már kínunkban röhögünk” kategóriába
sem tudta kvalifikálni magát. A negyvenedik perc körül (örüljünk, ha csak itt)
olyan szánalmassá válik minden egyes alkotóeleme – a színészektől a jelmezeken
át a stílusig –, hogy a gyengébb idegzetű mozinézőket valószínűleg megkörnyékezi
egy közepesen súlyos sírógörcs, míg az erősebbek elkezdenek azon gondolkodni,
hogy vajon él-e olyan ember ma
Magyarországon, aki elengedné a tizenhat éves
gyermekét három hónapra a Balatonhoz, azt se kérdezné, hogy hova megy, kivel, és
egyáltalán miből akar pl. enni – hozzávágna harmincezer forintot, majd a másik
oldalára feküdne és aludna tovább. Vagy általános karakter-e a való életben a
tizennyolc éves, milliomos, nagymellű szőke lány, aki egyben bevallottan egy
kiégett kurva is? Tehát ez akár érdekes is lehet, bár szerintem akkor már
hasznosabb végiggondolni, hogy van-e otthon elég tej másnap reggelre, és ha
szerencsénk van, akkor rájövünk, hogy még vajat is kell venni, ezért jobb lesz,
ha most rögtön kimegyünk a legközelebbi boltba. Ott viszont esetleg kiderülhet,
hogy nincs elég pénz a tárcánkban. Kellemetlen, de van megoldás. Ha sietünk, még
visszaérhetünk a film utolsó húsz percére, amelyből kiderül, hogy elég elmenni
egy felkapott olaszországi diszkóba, rátekeredni az összes szembejövő férfi
egyedre, közben idétlen fogkefe reklám stílusban vigyorogni, hogy másnapra
gazdagabbak legyünk egy remek munkahelylyel. Tehát: előre fiatalság, ha nagyon
sietsz, még lehetsz a második Michelle Wild.
A történet próbál minden ötödik percben szolgálni valami tanulsággal, valamit
nagyon el akar mondani a barátságról, de esküszöm, hogy számomra a film végére
sem derült ki, hogy pontosan mit, homályosan blablázik valamit a szerelemről meg
a csalódásról, a végén pedig ott a nagy és kikerülhetetlen életigazság, hogy
bizony, előbb-utóbb elérkezik a felnőtté válás megható pillanata, amelyet akkor
sem kerülhetsz el, ha a fejedet a falba vered.
A színészekkel alapvetően nem lenne semmi baj, de a nevetséges történet nevetséges helyzeteiben inkább rossz karikatúráknak tűnnek. A rendező Sas Tamás döntését, hogy elkészíti ezt a filmet, csak még érthetetlenebbé teszi, hogy a bemutató után nem sokkal ő maga nevezte az Apám beájulnát az év legrosszabb filmjének.
Akárkivel beszéltem eddig, attól csak negatív kritikát hallottam a filmről. Mégis, eddig az előző év második legjövedelmezőbb magyar filmje. Mindent összegezve tehát: a könyvet nem kellett volna megírni, mégis megírták és bestseller lett. A filmet nem kellett volna leforgatni, mégis leforgatták és kasszasiker lett. Lehet, hogy minden magyar isteni gulyást készít, de hogy logikusak nem vagyunk, az biztos.
Apám beájulna (2003, 90 perc)
Rendezte: Sas Tamás
Szereplők: Gáspár Kata, Csősz Boglárka, Haumann Máté, Máté Marcell, Kern András,
Koós János, Kiss Mari, Kulka János