41. szám 2004. március
Egy csöpp nép cseperedő demokráciája
Történt velünk valami, ami még soha nem történt emberekkel a történelem során. Fura dolog. Nehezen emészthető, mint a disznózsírban sült, nem lecsöpögtetett rántott hús, némelyeknek talán nem is. Sokan még mindig rágódnak rajta, megkockáztatom, gyomorrontásuk van.
Az ember sokszor vált valamit az életében. Némelyek mindennaposak, úgy mint a
zokni vagy a póló. Váltunk fogkrémet, váltunk szeretőt, sőt – ma már –
mobiltelefon-szolgáltatót is. Egyvalamit nem szoktunk váltani: rendszert. És
amit nem szoktunk, jól sikerülhet-e vajon elsőre? Bonyolult, öszszetett
folyamat, amely az egész életünket megváltoztatta, és máig is folyamatosan
változtatja, benne lényeges dolgokat – gyökeresen.
Sok dolgot kellett megtanulnunk varázsütésre, a második évezred utolsó évtizedének hajnalán. Hogy hogyan szólítsuk a jó öreg Télapót Mikulásnak, hogy hogyan válasszuk ki a korábban csak hébe-hóba, Nyugaton látott 50 féle eldobható papírpelenka közül a legrugalmasabbat, hogy hogyan különböztessünk meg két, ránézésre egyforma, és ízre is hasonlító kólamárkát, pusztán íz alapján, amikor egy piros ruhás, kóstolót adó fiatal lány mosolyog ránk, nekünk szegezve a kérdést: melyik a finomabb? Hogy hogyan küzdjünk meg a parlamenti választások alkalmával 6 párt logójának látványával a kis saját szavazócédulánkon és még rengeteg mindent, ami a magamfajta, 80-as évek derekán születetteknek már úgy maguktól megy, mint ahogy az is, hogy csak úgy, mindenféle gyomorgörcs nélkül igyekezzünk átkelni a határon, Ausztria felé is.
Voltak gondolatok, amelyeket meg kellett szoknunk, mint hogy ez egy szabad
ország, és itt mindenki azt mond, amit akar, meg hogy szabad a rablás, hiszen a
szomszéd is ezt teszi... na és persze voltak kevésbé megszerethető gondolatok
is, mint hogy a kapun belüli munkanélküliség egyszerűen kapun kívülivé vált,
mostantól vigyáznunk kell a munkánkra, mert a munkahely érték, olyan, mint
bármi, amit birtoklunk. Egyszer – szerencsésen – hozzájutottunk, és hacsak
egyéni vállalkozóként nem vagyunk a magunk urai, bármikor el is veszíthetjük
azt.
Meg kellett barátkoznunk vele, voltak, akik elsőre megértették, mit is jelent a szabad verseny és bizony olyan gyorsan meggazdagodtak, hogy az utca embere még csak emésztgette: államformánk megnevezéséből 3 betű eltűnt, és a címerünk is jobban hasonlít az 50 évvel ezelőttire, mint a néhány évvel korábbira.
De vajon milyen érzés együtt felnőni a demokráciával, amire kis képzelőerővel ráhúzható egy növésben levő gyerek allegóriája, a maga fejlődésével, a maga hibáival, aki azért, valljuk be, lassan bár, de szépen cseperedik, és ki tudja, talán pár évtized múlva kiegyensúlyozott felnőttre fog emlékeztetni.
Most éppen egy hisztis kiskamaszra hasonlít (mint ahogyan mindenki 14
évesen), benne heves érzelmekkel, azt gondolja, kívülről őrlődik, valójában
önhibáiba esve emészti önmagát, és közben mindig másokra mutogatva szitkozódik,
de ő nem hibás: „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter”, gondolja magában,
miközben korosztálytól függetlenül már mindenkinek a haja égnek áll a
környezetében tőle, de ő a maga útját járja és nem fogad el senkitől semmit.
Majd eljön az idő, amikor a most elkövetett hibáiból egyedül képes lesz
tanulságot levonni, valami magasabb értelmi szintre eljutva kijavítani hibáit,
és megbékélni önmagával. Nem szabad bántani. Hagyni kell, és ha valóban ilyen
módon képes tovább fejlődni, már csak pár évet kell várnunk türelmesen arra,
hogy rájöjjön, nem csak ő van a világon, illetve az országban, és megtanuljon
tanulni azoktól, akik talán minden reggel a metrón összezsúfolódva igyekszenek
egy olyan munkahelyre, ahonnan ha elkésnek, talán holnap már nem is kell
igyekezniük.
Ez a mi kis demokráciánk. Ha türelmesek vagyunk hozzá, és bízunk benne, hogy nem keveredett rossz társaságba, meg tudja őrizni függetlenségét, lassan-lassan helyes gazdasági és politikai mederbe sodródik, és ha igazán jól neveljük, valódi, nemzetközileg elismert egyéniséggé válik itt, velünk, Európa szívében.
A rendszerváltás pillanata: áttörés a vasfüggönyön