41. szám 2004. március
Dogville
Lars von Trier egy sajtótájékoztatón hevesen szidta az amerikai
politikát és az általános felfogást az „amerikai álomról”. Az egyik újságíró
ezek hallatán megkérdezte tőle, hogy mégis, hogyan nyilatkozhat ilyen
határozottan egy olyan országról, ahol még soha életében nem járt. A rendező
ekkor határozta el, hogy filmtrilógiát készít Amerikáról, ahogy ő látja.
A történet írásakor von Trier megpróbálta függetleníteni magát az eddig megszokott filmes kliséktől, az íratlan szabályoktól, amelyek filmmé teszik a filmet. Így alakulhatott ki a Dogville különös látványvilága, amely az elkészült művet sokkal inkább egy színházi darab felvételéhez tette hasonlatossá. Sőt, még ezt is döcögősen, hiszen a film szinte egyáltalán nem használ díszleteket. A képzeletbeli kisvárost, a történet helyszínét egy óriási hangár padlóján fehér krétával rajzolt vonalak jelzik. A szereplők ezen a hatalmas alaprajzon sétálgatnak, az ajtók helyére csak az ő mozgásuk alapján következtethetünk. A film során alig van különbség éjszaka és nappal között, állandóak a homályos fényviszonyok. A kis falu teljes lakossága nagyjából 15-20 fő, akik nagyon szoros függőségi kapcsolatban élnek egymással, idegent nem akarnak és nem is tudnának befogadni, félnek minden újtól és váratlantól, fiatalok és idősek egyaránt. Mindezek mellett nincs semmi szokatlan Dogville-ben, ugyanolyan csendes és poros, mint az összes többi kisváros a világon.
Ebbe a környezetbe robban bele egyszercsak a menekülő Grace, akit titokzatos
okból követ a maffia, és akinek semmi más vágya nincs, mint hogy elbújjon
üldözői elől. Miután kiderül, hogy a lányt körözi a rendőrség is, a falu
lakóiban felmerül, hogy talán nem kellene maguk közé fogadni egy bűnözőt. Ekkor
azonban felszólal Tom, az idealista fiatalember, aki kifejti nézeteit, melyek
magyarázzák, hogy a falu miért nem képes befogadni új embereket. Az eleinte
pozitív és emberi tulajdonságokkal bírónak tűnő Tom végül megállapodik a
lakókkal és Grace-szel: a falu befogadja a lányt, aki cserébe megpróbál
mindenkinek hasznára válni. Ez eleinte enyhén szólva nehezen megy. Grace
naphosszat csak téblábol az utcákon, minden házba bemegy, hogy felajánlja
segítségét, de az emberek mindenhol elutasítják, hiszen mint kiderül, az álmos
kisvárosban mindenkinek pont annyi dolga van, amennyit egymaga el tud végezni.
Aztán a lakók lassan rájönnek, hogy saját feladataikat nem feltétlenül kell
maguknak megcsinálni, és Grace megbízásai egyre csak nőnek. Egészen addig, hogy
végül a napját már harminc perces szakaszokra kell felosztania, melyekben hol
vasal, hol gyermekekre felügyel, hol gyümölcsöt szüretel. Közben lassan alakul
valami szerelem-féle közte és Tom között, aki szinte teremtményének érzi a
segítőkész Grace-t. A terhek viszont egyre sokasodnak, ráadásul azt, hogy a lány
felajánlotta magát a városnak, többféleképpen értelmezik. A fejezetekre osztott
történet minden részében egyre súlyosabbá válik Grace helyzete, a férfiak
sorozatosan erőszakolják meg, a nők lenézik és megalázzák. Tom, az eddig
segítőkésznek tűnő szerelmes egyre csak őrlődik, nagy ívű gondolatmenetei a
falulakók lelkéről és gondolkodásmódjáról egyre kevésbé takarják a nyilvánvaló
valóságot: Tom valójában tehetetlen, elméleti elképzelései nem valósíthatóak meg
a gyakorlatban, így pedig képtelen megmenteni Grace-t.
Röviden összefoglalva a film Grace alakját felhasználva azt mutatja be,
hogyan változhat a legkedvesebb idős néni vagy egy tíz éves fiúcska is szadista
uralkodóvá csak azért, mert (az én értelmezésem szerint) élvezi a tudatot, hogy
van valaki, akinek parancsolgathat, akit irányíthat. Szerintem ez egy negatív
irányú fejlődés, hiszen a faluközösség eleinte ellenkezik a tudattal, hogy
kihasználjanak egy velük egyenrangú embert, még akkor is, ha az önszántából,
megállapodás alapján tenné ezt. A film tetőpontján viszont már teljesen hatalmuk
alá vonják Grace-t, aki a rabszolgájukká válik. Egy másik jellemző emberi
tulajdonságot prezentálnak azzal, hogy ahelyett, hogy eltorzult viselkedésükön
változtatni próbálnának, tudat alatt Grace-t kezdik hibáztatni, amiért nem tesz
ellenük semmit. Megutálják, ezért egy idő után már teljes mértékben csak
elvesznek, de nem adnak semmit.
Ez a film egyrészt tulajdonképpen nagyon fárasztó. Majdnem három órás, a díszletek hiánya, a sivár környezet, a szereplők egyre durvább viselkedése nagyon nyomasztóvá teszik a hangulatot. Másrészt viszont ritkán készülnek olyan filmek, amelyek ennyire elszakadnak a tradícióktól. A környezethez hasonlóan a színészi játékot is a puritán jelzővel lehetne illetni leginkább. Tiszta, inkább a metakommunikációra és a mimikára épül, nem pedig a szóbeli kifejezésre. Mindezek ellenére, vagy talán pont ezek miatt érdemes megnézni a Dogville-t, mert szerintem ez végre egy olyan film, amelynek valóban van tanulsága, még ha egy kicsit szájbarágósan is kell ezt a tudomásunkra hozni.
A hírek szerint Nicole Kidman nem jött ki túl jól a rendezővel, így az eredeti tervekkel ellentétben a USA-trilógia második darabjának már nem ő lesz a főszereplője. Az „S” munkálatai egyébként állítólag tavasz végén kezdődnek, és sem stílusában, sem történetében nem lesz folytatása a „U”-nak, vagyis a Dogville-nek.
Dogville - A menedék (Dogville, 2003, 177 perc)
rendezte: Lars von Trier
Szereplők: Nicole Kidman, Paul Bettany, Harriet Andersson, Jeremy Davies