41. szám 2004. március
Békés karácsony
Bizonyára sokaknak adott a sors olyan rokonokat, akik enyhén szólva is furcsák, de újra és újra találkozniuk kell velük, és ilyenkor – kultúrlény énjüket elővéve – legalábbis úgy csinálnak, mintha élveznék a társaságukat.
A pontos idő karácsony másnapja, 13:00, merthogy jó múlt század eleji szokás szerint korán kell ebédelni, és ezt pontos érkezéssel kell lehetővé tennie mindenkinek, aki erre a pompás délutánra hivatalos – legalábbis a nagymamám szerint, aki tele van olyan barátokkal, akik igazi állatszőrből készült bundát hordanak, bérletük van az Operába meg az Erkel Színházba, és ha már egyszer úgyis ott vannak, szeretnek egy-egy kaviáros-libamájas szendvicset enni a szünetben, valami jobbfajta száraz pezsgővel. Sőt, mi több, a nagymamám maga is ilyen.
Alighogy betoppanunk az antik székekkel és asztallal felszerelt amerikai
konyhájába, máris feltűnik egypár ismerős arc. A legérdekesebb közöttük a család
lúzere, Romi bácsi – akihez megannyi lúzersztori fűződik. Ahogy meglátott,
iszonyú boldogan közölte velem, hogy hozott nekem ajándékot, szemében valami
olyasmi csillogással, mintha azt hinné, 5 éves vagyok. Mosolya mellett a kezében
tartott dobozka eltörpült. Most amolyan magányos farkasként éli az életét, egy
sikertelen házassággal, egy iszonyúan neveletlen, mára felcseperedett gyerekkel
büszkélkedhet, valamint azzal, hogy rendőr múltja ellenére nem tud úszni, no meg
általában az étlap leolvasható az öltönyéről egy-egy díszvacsora után – bár ez
némiképp érthető, ugyanis jobb keze remegése miatt bal kézzel kénytelen enni a
levest – és időnként megjelenik olyan helyeken, ahová Isten tudja, ki hívta meg.
És én igazán szívesen sajnálnám, ha nem tudnám, hogy annak idején III/3-as
ügynökként feldobta a kedvenc nagypapámat olyasvalamiért, amit nem követett el.
Hamar világossá vált számomra, hogy rajtunk és a nagybátyámékon kívül senki sem vette komolyan, hogy pontosan kell érkezni (kétséget kizáróan apa és Peti az egyetlen, aki anyai szigorként is találkozott nagyi személyiségével), úgyhogy 10-15 perces késéssel betoppan Zsuzsa néni és a legutóbbi bunkó, akit maga mellé vett, és azóta folyamatosan pénzel: Miki bácsi, aki bár egyidős az amúgy sem fiatal Zsuzsa nénivel, de ránézésre az apja lehetne. Fontos tudni róla, hogy nemrég megkörnyékezte anyát, úgyhogy apa előre kijelentette, nem eszik vele egy asztalnál. De nem is baj, a nagyinak úgysincs 18 személyes asztala.
Nem sokkal utánuk megérkezett Roberta, aki a fent említett Romi bácsi és Zsuzsa néni lánya. Ha félbevágnánk, talán jó lenne szalonnának. Amúgy tök aranyos, de ha az ember beszélgetni akar vele, jó, ha visz magával kispárnát és hálózsákot, mert ha finoman akarok fogalmazni, emberek láttán be nem áll a szája, csakúgy, mint a gyerekeinek, akiknek talán az az érdekességük, hogy stílusosan svájci állampolgárok, és csak átutazóban voltak Magyarországon, ugyanis Szlovákiába mentek tovább síelni – számomra teljesen felfoghatatlan módon.
Nemsokára – számomra szintén teljesen érthetetlen módon – megpillantottam Miki bácsit és Zsuzsa nénit, amint anya aznap reggel készült kókuszgolyóit gyúrogatják, és érdeklődésem láttán közölték velem, hogy minderre azért van szükség, mert apa és én rápakoltuk a kocsiban a húslevest. Még most sem értem, hogy miért jobb egy összetapogatott, szép alakú kókuszgolyó, mint egy tiszta, ám de kissé furcsa kinézetű. Mindenesetre a valóban kedves ismerőseimnek szóltam, inkább ne egyenek belőle.
Már éppen kezdtem halálra unni magam, mialatt az aperitif ivása közben
megvitattuk, mi is történt tavaly ilyenkor, meg hogy ki találkozott már Torgyán
Józseffel – aki önmagának teljesen ellentmondóan a magánéletben meglehetősen
kedves, és mostanában tovább építi sztárügyvédi karrierjét –, amikor nagyi
„kihűl a leves” vezényszavára mindenki keresett magának egy ebédelésre alkalmas
helyet. Apa természetesen egy olyat, ahol Miki bácsi nem volt jelen. Puszta
véletlen, de pont úgy esett, hogy nagyi két pici fia és négy még kisebb unokája
egy asztalhoz került. És komolyan mondom, az is puszta véletlen, hogy – tényleg
nem direkt, és nem a két asztal közötti távolságot kihasználva – úgy beszéltük
ki a másik asztalnál falatozó igen kedves vendégeket, hogy a Katalin-bál
sajtószobája is csak jelenthet.
Apa és Peti végre egy picit meglazíthatták a nyakkendőjüket, és gyerekes nevetések közepette vitathatták meg: nagyi állandóan kölcsönkapott halászlevekkel kápráztatja el szeretteit karácsonyonként, amiknek mindig borzalmas ízük van, de most már tudjuk, Erzsike nénit kell szidni érte, akinek egy emlékezetes operalátogatás alkalmával a ruhatáros néni ellopta a rókaláb sálját – alattomosan kihasználva Erzsike néni tehetetlenségét ebben a gyalázatos helyzetben.
Ismét egyetértettünk abban, micsoda baromság fehér karácsonyfát venni, de újra és újra felállítani, arany meg piros díszekkel ellátni még nagyobb – ezt persze sosem adjuk nagyi tudtára, hisz ő él-hal ezért a gyönyörű fáért, amit egyébként is Németországból hozatott, úgyhogy minden bizonnyal neki van egyedül ilyen ebben az országban, ami még tovább növeli az eszmei értékét.
Peti pedig fontos tanácsokkal látta el apát Miki bácsival kapcsolatban, mint hogy: „mellé kellett volna ülnöd és az ölébe borítanod a levest.”
Mindeközben az antik asztal felől hatalmas műröhögések szűrődtek be az amúgy is elég széles ajtón, valamint egy eltört jénai tál csörömpölése, és időnként egy-egy „ideadnád a burgonyát, drága Vira?” Na és persze: „igen érdekes a könnyedsége ennek a Szürkebarátnak. Ezt az évjáratot nem is ismertem.”
Végül a kávéivás – ami közben Miki bácsi tanácsokkal látott el a fiúkkal kapcsolatban –, valamint az ajándékozás következett, és persze mindenki olyan ajándékot kapott, amire mindig is vágyott – különös tekintettel a szerencsemalaccal ellátott 2 frankos svájci csokira kávéízesítéssel –, legalábbis ezt mondogattuk lelkesen, hatalmas mosollyal az arcunk közepén.
Végül is sokan jól éreztük magunkat, a kölcsönkapott halászlével, az összetapogatott kókuszgolyóval, a késéssel kezdett ebéddel, és az újabb használhatatlan ajándékokkal együtt. Fontos és nem elhanyagolható dolog az sem, hogy apa mégsem verekedett össze Miki bácsival – akit pedig sokan összevernének rajta kívül is –, na meg hogy annak a délutánnak is vége lett egyszer, ami kétséget kizáróan a nap legörömtelibb eseménye volt.