43. szám 2004. november
Diána, te seggfej!
Nagy az Isten állatkertje, szokták mondani az öregek. Úgy tűnik, ebbe olyasfajta lények is beletartozhatnak, mint Bácsfi Diána, akinek az utóbbi hetekben az egész ország megtanulta a nevét, és én őszintén remélem, hogy csak ország, nem pedig mondjuk Európa, mert az nagyon égő lenne.
Az
elmúlt évszázad sok mindenről szólt. Hatalmas háborúkról (amelyekben
megtanultuk, az emberélet a legkevesebb), igazságtalan békékről, kitelepítő
dekrétumokról, kiszámíthatatlan politikusokról, vagy éppen karizmatikus
figurákról, akik a rossz oldalon álltak. Szélsőséges, kirekesztő politikáról,
kőkemény, véreskezű diktátorokról, hirtelen változó világnézeti rendszerekről,
„jól” kitalált ideológiákról (amik bizonyára nagyon szépen működnek, ha egy
olyan országban képzeli el az ember, ahol nem él egy nép, és nem egy paranoiás,
erőszakos, bajuszos bácsi áll az országkomplexum élén), és – igen – tömeges
(több millió áldozatot követelő) népirtásról. Ha jobban belegondolok, mindenki
helyet kapott ebben a 20. században, csak mi, emberek nem. Nehéz is embernek
maradni egy olyan világban, ahol egy hadsereg vezérkari főnökei azon törik
valami értekezleten a fejüket, hogyan lehet „gazdaságosan” kivégezni ennyi
embert, meg ahol anynyira felborulnak az értékrendek, hogy egy kisgyerek
párttitkári kitüntetést kap azért, mert „belső ellenséget” sejtve a szüleiben,
feljelenti őket. És mindehhez csak annyit tud fűzni a történelemkönyv: „Az ember
gyenge, a gyomor erős.”
Sok mindennek szorítottunk tehát helyet a második évezred alkonyán, amikből – azt gondolom – tanulni kellene. Mikor itt lenne az ideje annak, hogy azt mondjuk, most mi, emberek jövünk, mi, emberek, nem pedig mi, magyarok, meg mi, fehérek, meg mi, keresztények meg „mi”, hungaristák, és legfőképpen nem „mi”, bácsfi diánák, akik valami undorító egyenruhára hasonlító, XXL-es ingben köszönnek ég felé feszesen kitartott jobb kézzel, no meg nyilas kereszteket ragasztgatnak mindenhová a városban.
Ebből a világ egyszer már nem kért. Lehet, hogy „mikroszinten” nem lehetett mást tenni, mint beállni a sorba, és gettóba küldeni embereket, de „makroszinten” egy jópofa, meleg szemű, kalapot és csokornyakkendőt viselő úriember rájött, villámgyorsan el kell fojtani ezt az ideológiát, különben a világ tönkremegy bele. És nemcsak hogy rájött, meg is csinálta. Ő (bár nem ígérhetett mást, csak „vért, verítéket és könnyeket”, mégis sokkal többet adott a világnak) és még sokan mások, akik voltak elég erősek ahhoz, hogy emberek maradjanak ebben a feje tetejére állt világban és felsorakoztak mögé, hogy harcoljanak azért, ami csak az embereknek adatott meg a Földön: sokfélének, és szabadnak lenni.
Elég
elszomorító, ha a 21. századnak is „vérre és könynyekre” van szüksége ahhoz,
hogy senki, de tényleg senki se legyen kirekesztve és elnyomva. Az unokák nem
követhetik el ugyanazt a hibát, mint a nagyszülők. (Szép is lenne, ha látunk
valakit kútba fulladni, utána mi is beleugranánk!) Észre kell venni, hogy ez egy
fontos és veszélyes dolog, amit nem lehet annyival lerendezni, hogy „úgyis
kevesen vannak”. A rákos emberek is úgy kezdik, hogy egyetlen sejtjük burjánzik,
ami egészen apró. Nem lehet azt mondani, hogy nem is kell velük elbánni, mert
soha, semmit nem fognak tudni tenni, túl picik hozzá. Hát ha az ember végigmegy
egy utcán, ahol egyetlenegy kutyaszar van, ott is 10 méteres körzetben bűzlik a
levegő.
Végre-valahára sokan eljutottak odáig, hogy tudják, ez nem jó. Én tényleg azt gondolom, mindenkinek szíve joga azt gondolni, úgy nézni és értelmezni a világot, ahogy akarja. De. Ne hirdetgessen nekünk itt semmit, meg ne mondja már úgy ezeket a gondolatokat, mintha legalábbis ő valami próféta lenne!
Ez nem rendőrségi ügy. Nem olyan egyszerű a dolog, hogy bilincsbe verve meghurcolják, aztán meg föladja. Sőt, nem lehet „demokratikus eszközökkel” mondjuk új törvényt hozni az ilyesféle dolgok ellen. (Őszinte köszönet a szocdemeknek, akik annak idején a Náci Párt teljes hatalomátvétele ellen szavaztak a Reichstag megpörkölődött falai között, de ezzel sajnos mindössze csak búcsút intettek a demokráciának, ami legfeljebb gesztusnak volt jó.) Ezt a társadalom tudja megoldani. Ha erőszakra erőszakkal válaszoltunk, abból még soha nem sült ki semmi jó. Reménykedem abban, hogy ez a társadalom elég felnőtt már ahhoz, hogy ne higygyen el semmit az efféle embereknek. És tanult anynyit az elmúlt 70 évtől, hogy tisztában legyen vele, hogyan is kellene viselkedni, ha egy ilyen csoport van szerveződőben.
Biztos vagyok benne, hamarosan pontot lehet tenni ennek a történetnek a végére, és abban is, a Magyar Jövő csoport legfeljebb egy sort fog kapni egy történelemkönyvben, és az is valami olyasmi lesz: „Jöttek, láttak, vesztettek – másodszor.”