43. szám 2004. november
Honfoglalás témahét, 8. évfolyam
Augusztus 26-án nagy tömeg gyűlt össze a Keleti pályaudvaron. Az AKG nyolcadik
évfolyama várta, hogy elindulhasson Nagyvisnyóra, a Honfoglalás témahét
helyszínére. Néhányan álmos fejjel, néhányan érdeklődve, egyesek vidáman
cseverészve, mások pedig unottan ácsorogtak. A Bánvölgye Erdei Táborba két busz
vitte a társaságot az egri vasútállomásról. Az utazás egyeseknek kissé
„szűkösen” telt, ezért mindenki örült, mikor megérkeztünk. Négy- és ötszemélyes,
kétemeletes faházakba kellett beosztanunk magunkat. A napi programokat minden
reggel a tanári szoba előtti téren találhatta meg az, aki kíváncsi volt rá. Az
érkezést követő órában megebédeltünk, itt még a konyhás nénik kitettek magukért,
olyat főztek, amit az emberek általában szeretnek (kivéve persze a
vegetáriánusokat): rántott húst. Ez a többi napról már nem mondható el.
Összességében azért nem volt rossz. Később a patrónusok évfolyamgyűlést hívtak
össze, ahol az általános információk mellett sor került a 7 törzs
megalakítására. Egy lista szerint mindenki bekerült a Nyék, a Megyer, a
Kürtgyarmat, a Tarján, a Jenő, a Kér és a Keszi törzs valamelyikébe. A csapatok
különböző színű karszalagokat kaptak, amire ráírtuk rovásírással a törzsünk
nevét. Ezek után még két csapatra osztódtunk. Már aznap meghallgathattunk egy
nyolcvanperces epochányi előadást Biró Gábor tanár úrtól. A többség nem
lelkesedett azért az ötletért, hogy már most, szeptember előtt epochákra
járjunk, de hát mit volt mit tenni, végigültük (ki aktívan, ki álmosan) minden
nap a honfoglalásról szóló történeteket. A kézműves foglalkozások mellett ez
volt a visszatérő programunk. Míg az egyik nagy csapat tanult, addig a másik
kreatív foglalkozáson vett részt. Csapatonként kaptunk egy témát, amit meg
kellett valósítani. Ilyenek voltak, hogy honfoglalás kori harcos, táltos,
kislány, stb. A foglalkozásokon megkaptuk a szükséges anyagokat. Amelyik csapat
valamilyen embert kapott, el kellett készítenie annak öltözetét, azonban voltak
olyanok, akiknek terepasztal vagy jurta jutott. Ehhez volt bőven agyag, egyéb
díszek, és jó sok festék, hogy utána, az utolsó este kellően mutatós legyen. A
7.-es nyitótáborhoz képest nem volt sok előadás. Volt olyan, hogy az összes
törzs kapott egy-egy mondát, mesét, amit be kellett mutatni. Ez némi
kívánnivalót hagyott maga után, igazán egyik előadás sem volt befejezve, de
végül is volt egy-két jó poén. Reggelenként Kepi tartott „táncórát”, és valami
sífutós táncot tanított meg nekünk egy igencsak hiperaktív zenére. Az utolsó
estén Szalontai Ági tanárnő és egy kisebb csapat foglalta előadásba azt, amit a
kézműves foglalkozáson gyártottunk. A tábortűznél egy előző esti incidens miatt
(néhányan egymás szobájában hülyéskedtek takarodó után…) a társaság egy része
nem vehetett részt, csakúgy, mint az éjszakai túrán. Janó tanár úr kis, enyhén
emelkedős kirándulást ígért, ami végül is igaz volt az út háromnegyed részére,
ekkor ugyanis letértünk az ösvényről és igencsak hegynek fel vettük az irányt.
Gyökerekbe és faágakba kapaszkodtunk, mert nem akartuk, hogy a sáros és köves
úton megcsússzon a nem éppen túrabakancsnak nevezhető cipőnk. A hegytetőn
megcsodálhattuk a fák fölött világító teliholdat, majd ismeretlen, fekete
lepedős alakok „sámánsegéddé” avattak minket. A tanár úr küldött minket
egyesével hozzájuk, voltak, akik nem akartak odamenni, mások azt találgatták,
kiket rejthetnek a csuklyák. A csapat átjutott az avatáson, miután megettünk egy
kis adag ketchup-mustár keveréket, és bekenték a fejünket valami undorító
trutyival. Mire visszaértünk a (látszólag) csendes táborba, majdnem egy óra
volt. A másnapi indulást túl későre időzítették, mert háromig szinte semmi
program nem volt. Végül kiderült, hogy a patrónusok elégedettek voltak a
táborral. A tanárok sűrű programot ígértek az elején, de ahhoz azért elég
szabadidőt adtak, hogy jól érezzük magunkat.