43. szám 2004. november
A tizedik tizenkettedik
„Meséltek és daloltak,
játszottak és nevettek,
álmunk felett őrt álltak,
ők a tizedikesek:
Sasa, Lexa, Manó, Szandra,
Máté, Eszter, Réti, és Marci,
Köszi szépen Nektek!”
Sokat fáradoztak,
Megszerettük őket,
Jó, hogy ők ott voltak,
Ők voltak a tizedikesek…
…akikkel először találkoztunk, és akik az első AKG-s levelet küldték nekünk.
Sárgák, Kékek, Pirosak, Zöldek, Narancssárgák és Lilák voltunk a szemükben, no
meg persze apró, új AKG-sok, akikkel sokat kell játszani, nevetni, őrt állni
álmuk felett, jóéjt puszit adni nekik, és mindenekelőtt gondoskodni arról, hogy
jól érezzük magunkat. A kisvasúton több tucat zsepit telebőgicsélő lányokból
(bár a frissen alakult Marsi-csibe tagjai valami egészen másért voltak
vigasztalhatatlanok: „Marsi Zoltán vagyok. 43-as lábam van. Biológiát és kémiát
tanítok. Szeretem az állatokat, járok túrázni. Van kérdésük?”), és – Bencze
Enikőtől tudom – a Királyréten maradt lelkendező és minket hiányoló
tizedikesekből arra merek következtetni, nagyon jól sikerült.
No meg persze arra, azt hittük, ez volt AKG-s életük legszebb hete, amit akkor ott kellett hagynunk, és még az sem vigasztalt, csibe tagok lettünk, megettük az első, igazi, habos-babos, citromkrémes, incsi-fincsi, AKG-s tortánkat. Harsi akkor azt mondta – miután a nemrég belőtt frizurája túlélte a tortán pattogó tűzijátékot – „Az AKG-ban a torta mindig valaminek a kezdete. Innentől kezdve mi a tiétek, és ti a mieink vagytok…” Azt egyáltalán nem említette, meddig.
De most – olybá tűnik – az időszak vége vészesen közeledik. Nemrég beléptünk ezen a sokat látott kapun (egyszer például azt látta, hogy a Hack Julcsi kiesik az AKG-ból a portás bácsi lábai előtt), és mind a 61-en, kézen fogva felbotorkáltunk a harmadik emeleti, első kockás padlószőnyegű, szürke radiátoros kisiskolánkba, leültünk, és elkezdtük törni a fejünket, mi is legyen a kupacok neve. És bár kétség nem fér hozzá, igazán jól hangzott volna az „Eukarióták és Prokarióták” (mondjuk rövidítve EU és PR), vagy az „Izé-Bigyó” (amely meglehetősen szép számban kapott szavazatokat), netalántán a „Lolka-Bolka” duó, de végül is a Hű-Ha mellett döntöttünk – AKG-hoz méltóan – igencsak hoszszas vita után.
Akkoriban sokat szidtunk mindenkit, aki nem akadályozta meg, hogy a harmadikon
legyen a kisiskolánk. Tette ugyanezt Misi néni is, aki attól félt, ezek a kis
gézengúzok képtelenek lesznek befogni a szájukat – megzavarva ezzel a könyvtár
meghitt, ámde törékeny csendjét – most mégis kénytelen osztozni velük a harmadik
emeleten. Ennek hangot is adott – nem kevésszer –, de egyszer az ellenkezőjét
gondolta, amit meg is osztott egypár emberrel: „Jaj, gyerekek, ti olyan jók
vagytok. Csöndben tudtok lenni, mintha nagyok lennétek”. „Nagyok vagyunk” –
válaszolta az Áron, aki akkor Misi néni válláig ért. (Gondolom, nem mondok újat
senkinek azzal, hogy most már Misi néni ér az ő válláig.)
Észre sem vettük, hogy rohan az idő, máris túl voltunk egy AKG-karácsonyon, majd az AKG-szülinapon is, amin esküt tettünk, mindig hangosan köszönünk a portás bácsinak, kedvesen mosolygunk a konyhás nénire és megköszönjük az ebédet, valamint hogy a liftet soha, de soha nem használjuk. Azt hiszem, mindent maradéktalanul betartottunk. Utána megittuk a kémcsövekből a – csöppet sem vérnek látszó – ámde nagyon finom – málnaszörpöt. Igazi AKG-sok lettünk. Kitűzővel, pólóval… (amik talán azt a piciny kívánnivalót hagyták maguk után, hogy csak Marsi Zoltánra és Szűcs Tamásra voltak jók).
Aztán eljött a tanév végi, első húzás, aminek következtében Hutiray Borika haja erősen hasonlított egy kismajoméra. Nyár végére azonban egészen megnőtt, és bezselézve tök jól állt neki, amikor hatalmas tapsvihar kíséretében – egy Honfoglalás témahétbeli előadás kellős közepén – betoppant, miközben mi – igencsak lelkesnek mondható módon – sokadszor próbáltuk meg előadni a letelepedőben lévő magyarok történeteit. Biró Gabi bácsi a második előadás-sorozat estéjén azt mondta: „Innen csak javulni lehet!” De azt hiszem, nem gondolta komolyan, hiszen néha ő is annyira nevetett, hogy majd’ elesett a székkel. Tette mindezt azután, hogy a délelőtt folyamán órákig tartó, szívós, kemény munkával csinált egy agyag kutyát, aminek nem is volt baj, hogy az egyik füle dupla akkora volt, mint a másik, mert úgyis csak az egyikbe akart fülbevalót tenni. És az sem volt gond, hogy a fogpiszkálódarabkákból álló fogsora összevissza állt, Marsi Zoli ezt gondolta legalábbis: „majd adunk rá fogszabályzót!”
Teltek-múltak a hetek, hónapok. Az évfolyam még le sem csócsálta a Hites-Marsi szerelem pletykájának csontját, máris új évfolyam-patrónus szerelem ütötte föl a fejét, amit akkor sokan még nem is sejtettek…
Hamarosan ismét eljött a nyár. És a várakozásokkal csöppet sem ellentétes módon
Németh Eszter valóban megjelent Monostorapátiban, s nem sokkal később állandó
tagja lett a Termbúvár – amúgy is igencsak népes – csapatának. És egy olyan évet
lezáró utolsó csibe keretében, amelyben nagyon megszerettük az oszlopozást, a
Márkát, a lógást, sőt a szlovákiai témahetünk – főleg Kiss Balázs számára
emlékezetes – záró estje is ennek az évnek a májusára esett, egyszerre robbant
az információbomba a termtudon, a kisiskolában, a színházteremben, a Hű-kupacban
és a folyosón: „Gyerekek, kérem, hogy figyeljetek rám! A Németh Eszter gyereket
vár.” Én valami hasonlót hallottam, aztán csak arra eszméltem fel, az egész
csibe egymás hegyén-hátán fetreng – persze sikítva. Szóval decemberre vártuk
Marsi Pétert Katát Lizát Borit Annát Katát.
Egy Dóra, Ernő, Miki, Luca, Cec, Orsi, Matyi, Anita által rendezett fergeteges nyitótábor után (amit én is saját szememmel láttam, pedig nem nyertem a pályázaton, csakúgy, mint a többi csapat tagjai, akik – Harsi szerint – nagyon higgadtan és intelligensen vették tudomásul, hogy nem adhatják vissza az újabb Horn-évfolyam kölkeinek, amit mi annak idején a tizedikesektől kaptunk – azt gondolom, azért is lett ilyen jó az a nyitótábor, mert mi annyira szerettük a miénket; és még azt, hogy bárki is nyert volna, bizti ugyanilyen jól érezték volna magukat a mostani kilencedikeseink!) szóval a nyitótábor után eljött az idő, amikor Eszter kiköltözött a tanáriból, maga mögött hagyva rengeteg jókedvű angolórát, sok, kissé kínosnak mondhatóan végigült, de semmi esetre sem jól megírt szódolgozatot, és az utóbbi időben inkább csak nassolásra használt íróasztalát átadta egy bűbájos lánynak, akinek én néha véletlenül még mindig sziát akarok köszönni; ő Paksy Ági.
Az évfolyam ebben a korszakában igen élesen szembenálló klikkekből állt, így – amikor az utolsó témahetünk előtti ballagáson búcsút vettünk a számomra példaképként álló (őstermbúvár) évfolyamtól – azt gondoltuk: mi nem fogunk így sírni egymásért. Mi nem vagyunk ilyenek. Nem szeretjük egymást, minket sem szeretnek túlzottan, és egyáltalán: ha valaki beszél majd arról, milyen szép volt ez a 6 év, menynyire szeretjük egymást, mennyire hiányozni fog minden és mindenki, szemrebbenés nélkül kell majd hazudnia, valami csini ruhában, a Raktár utca aszfaltján álló színpadon. „Sebaj, menni fog. Van itt elég suttyó!” – gondoltuk egymásról…
Én nem is tudom, hogyan szállt el a tizenegyedik. Csak hajtott mindenki, mint a güzü – a frissen érkezett, csöppet sem apró, új AKG-sokkal együtt (akik mostanra pont olyan szerves részét képezik az évfolyamnak, mint bárki más a III. emeleten) és akik akkortól kezdve Hantos tanár úr csibéiként működnek együtt és persze közre az évfolyam életében.
És már senki sem lett strébernek kikiáltva, aki jól tanult. Egy biztos. Még a
hétfőt átkoztuk, észre sem vettük, megint elsuhant egy hét, egy hónap, egy
karácsony és csak azt vettük észre, hogy végigverekedve magunkat a hatalmas
tanulnivaló végeláthatatlan forgatagán, máris mi szerveztük a szalagavatót, no
meg a ballagást, amolyan „mi vagyunk a következők” hangulatban. Közben pedig
lelkesen találgattuk, mi vajon megőrülünk-e tizenkettedikes korunkra.
Elbutulunk, heves érzelmekben törünk-e ki minden alkalommal, ha átlépjük az
iskola küszöbét? Nem lehet tudni.
Most már, tizenkettedikesen át tudom érezni, milyen volt az előző legnagyobbaknak. Bár őket mindig nagynak, okosnak, felkészültnek láttam arra, hogy kisétáljanak azon a nagy, barna, nehéz kapun. Magamat csöppet sem látom ilyennek, sőt, az évfolyamot sem.
Pont most, mire kezdünk összerázódni, megszeretni (vagy csak megszokni?) egymást és netalántán összetartani. Bizton állíthatom, sok mindenkinek meggyűlik a baja ezzel az évvel.
Talán mi nem fogunk megkergülni, de ki tudja? Nehéz gondolat: „Hiányozni fog az AKG.” És ami még nehezebb: nagyon gyorsan el fog menni ez az év is.
Hű-Ha! Már hajnali két óra és én korán kelek!
„Most, Uraim, jó’tszakát,
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S az évfolyam megjavítja magát:”
Bp. 2004. szeptember. 4.