44. szám 2005. február

Interjú Medgyessy Péterrel

„Aztán ha az ember fáradt, akkor elalszik”

Volt nekünk egy miniszterelnökünk. Nem is olyan régen. Sokan mondtak róla sokfélét. Nehéz volt eldönteni, kinek higgyek, kinek ne. Egy dologban voltam csak biztos: nem fog megenni reggelire, ha küldök neki egy e-mailt.

Aztán – pár héttel a levelem után – ott lehettem nála. Sőt, még a kérdéseimre is válaszolt… Dr. Medgyessy Péterrel beszélgettem.

Szubjektív: Ha jól tudom, akkor az elmúlt napokban az elsők között olvasott el egy könyvet, ami történetesen önről szól. Tetszett önnek ez a könyv?

Medgyessy Péter: Tulajdonképpen nem az az érdekes, hogy nekem mennyire tetszik, hanem, hogy mennyire fedi a valóságot. Azt gondolom, hogy amit a szerző leírt, az nem áll messze a valóságtól. Ez már nagyon nagy teljesítmény egy politológustól, akinek nem volt elegendő ideje, hogy nyugodtan, alaposan tudja elemezni az elmúlt időszak eseményeit. Ebből következően én nagyra értékelem azt a teljesítményt, amit az író ebben a könyvben felmutatott. Ez nem egy történész munkája, hanem egy politológus munkája. A történésznek szükségképpen nagyobb időbeli távolság kell. A politológus gyorsabban értékel, törvényszerűen felületesebben értékel. Ez szerintem egy viszonylag elmélyült és alapos munka.

Szub.: És hogyan készült a második kötet? Mert azért egy százhatvan oldalas interjú nem rövid.

M. P.: Igen. Több menetes beszélgetés volt, talán háromszor vagy négyszer is leültünk beszélgetni. Az nagyon fontos egy kutatónál, hogy kíváncsi legyen arra, amit vizsgál, és ne legyen előítélete. És Csizmadia Ervin őszintén kíváncsi volt.

Szub.: Ha végignézek az életrajzán, azt látom, hogy siker sikert követett. Ennek fényében hogyan élte meg a nyarat és az elmúlt fél évet?

M. P.: Azt gondolom, hogy egy miniszterelnöki pályát nem egy momentum alapján kell megítélni. Nem úgy kell megélni, hogy nem tudtam befejezni, amit szerettem volna, hanem egészében kell nézni. Egészében azt az időszakot, ami a kampány előtt volt, aztán ami a kampány idején, és azt, ami a kormányzásban És – természetesen – benne azt a kudarcot, amelyik az utolsó hetekben volt. De ha csak az utóbbit nézi az ember, az nemcsak azért nem jó, mert szerencsétlenné válik és keserűvé, hanem azért sem, mert nem tükrözi a teljes valóságot. Ami azért mégiscsak két és fél évet, plusz a kampány egy évét jelenti.

Szub.: Nem zavarja, hogy ezzel jellemzik manapság az ön politikai pályafutását?

M. P.: Nézze, mindig a végponttal szoktak jellemezni. De mondjon nekem egy miniszterelnököt, akinek a pályája nem „bukással” végződött. Aznar például szerintem az elmúlt évtized legjobb spanyol miniszterelnöke volt. Kétszer megválasztották, harmadszor nem választották újra. Bukás? Fene tudja. De hát mondhatok nagyon sok más példát is a világ minden tájáról. Magyarországon nem volt olyan miniszterelnök, akit újraválasztottak volna, tehát ez a pálya végül is azzal végződik, hogy be kell fejezni. Hogy én nem négy év alatt fejeztem be, hanem két és fél év alatt, személy szerint nagyon sajnálom, mert terveim, elgondolásaim voltak. De hát az élet ilyen, ezt tudomásul kell venni, a demokrácia így működik.

Szub.: Augusztus óta nem nagyon láttuk. Szeret utazó nagykövet lenni?

M. P.: Nekem nincs is olyan szándékom, hogy túlságosan sokat mutatkozzak a közvélemény előtt. A miniszterelnöki pályám is olyan volt, hogy akkor jelentem meg, amikor mondanivalóm volt. Nem vállaltam azt, hogy hetente tartok rádióinterjút, azt gondoltam, hogy akkor kell egy miniszterelnöknek a rádióba menni, amikor mondanivalója van. Mindig tartózkodtam attól, hogy túlszerepeljem magam.

Az utazó nagykövetség pedig egy jópofa kihívás, mert ha az embert ismerik a világban, és elfogadják, akkor nem teheti meg azt, hogy parlagon hagyja heverni a kapcsolatait, az ismertségét, az elfogadottságát. Ebből adódóan tehát én ezt szívesen csinálom.

Szub.: És mit jelent pontosan az, hogy utazó nagykövet? Ha valahol a világban bármilyen gond merül fel, ami Magyarországgal kapcsolatos, akkor ön odautazik, és megoldja?

M. P.: Talán éppen azt kellene megelőzni, hogy gond legyen. Nekem az a feladatom, hogy megértessem a magyar álláspontot. Olyan magyar álláspontot, ami a nemzeti szempontokat érvényesíti, tehát nem csak a kormány döntéseiből következik. Mert hát az ország nem csak baloldalból áll, az ország egy nagyon-nagyon széles politikai értékrendet követ, és én mindig azon voltam, hogy valahol harmonizáljam ezeket az értékeket.

Szub.: Azért gondoltam, hogy oda utazik, ahol gond van, mert a Vajdaság jutott eszembe.

M. P.: Igen. Most pont lehetőségem volt a szerb külügyminiszterrel egy hosszú eszmecserére. Egy olyan eszmecserére, amire mostanában magyar vezető politikusoknak nem volt módja. Hiszen – legjobb tudomásom szerint – ilyen szinten nem volt kapcsolatfelvétel a szerb külügyminisztériummal. Ez egy lehetőség volt, hogy elmagyarázzam a magyar álláspontot. Hogy az miért fáj nekünk, ha ott bántják, verik a magyarokat, és – ami szerintem legalább olyan fontos – lehetőségem volt arra, hogy meghallgassam az ő véleményét is.

Szub.: Több ideje van, mióta ex-miniszterelnök?

M. P.: Hát, sokkal.

Szub.: Mi az, ami első helyet kap a szabadidejében?

M. P.: Az, hogy több időm van, meg hogy sok szabadidőm van, az nem azonos. Egyszerűen abból adódik, hogy én egy nyugtalan természetű ember vagyok, és ha nincs dolgom, akkor kitalálom magamnak, hogy mi legyen a dolgom. Találkozom emberekkel, járom a világot és fogadok – adott esetben – diákokat, már érett újságírókat, vagy egyszerűen csak beszélgetek politikusokkal, politológusokkal. Igazán sok szabadidőm nincsen. Én osztom be az időmet, én határozom meg, mondjuk, hogy kivel találkozom. Nincsenek kényszereim, és ebből következően mondjuk kellemesebb az életem. Legalábbis jobban megfelel az én igényeimnek.

Szub.: Az unokáira csak szakít időt!

M. P.: Most egy egész picikét több időm volt. A nagyobbik fiúunokám egy színitanodába jár, és nagyon büszke volt arra, hogy szerepel egy műsorban, és már régebben szerette volna megmutatni. Nem volt időm elmenni mint aktív miniszterelnök, most volt az első alkalom, hogy el tudtam menni egy vasárnap délután. Az unokáimmal valamivel többet tudok találkozni, de az én aktivitásom azért nem átlagos, ezt elismerem.

Szub.: És az nem zavarja, hogy esetleg nem jut olyan dolgokra ideje, amik fontosak?

M. P.: Mármint a család?

Szub.: Mármint a család.

M. P.: De, ez így van, ez mindig zavart. A gyerekeim életét nem könnyítettem meg. Ez nehéz dolog, mert ha az ember apja nagyon ismert, akkor mindenki azt hiszi, hogy ez egy óriási előny. Nem ilyen egyszerű a dolog. Ezek a gyerekek megérdemelnék, hogy ne csak azt kapják meg, hogy „persze, mert te vagy az unokája, vagy a fia valakinek”, hanem kapjanak valamit abból az ismeretből, amit az ember felszedett az elmúlt évtizedekben. És ennél fogva persze vannak lelkiismereti problémáim, de hát az ember minden nem lehet. Nem tud egyszerre nagyszerű apa, nagyszerű miniszterelnök, kitűnő nagypapa, nagyszerű pénzügyminiszter lenni…

Szub.: És mi a legfontosabb?

M. P.: Jó kérdés. Azt hiszem, hogy a legfontosabb nem fogalmazható meg egy mondattal. Az embernek kell lennie valamiféle erkölcsi mércéjének, ami szerint eltölti az életét. Szerintem ez a legfontosabb. És nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy az ember mások mércéjének megfeleljen. Ha az ember olyan, hogy saját magával szemben is tud kritikus lenni, akkor utána már sokkal könnyebben mondhatja azt, hogy én igyekszem ennek a mércének megfelelni. És ez a mérce nagyon összetett. Ez a tudás, ez a morál, ez az emberség, ez a barátság, ez a teljesítmény, ezek mind-mind együtt jelentenek számomra egy mércét. És ebben a családnak is nagyon fontos szerepe van. Szerencsés ember vagyok, mert nekem fantasztikus szüleim voltak.

Szub.: A hivatali útjaiból többnyire annyit látunk, hogy mosolyogva kezet fog más országok államférfiaival, vagy – adott esetben – hatalmas könyvekben ír alá szerződéseket. De amikor a média emberei eltűnnek a helyszínről, akkor félreteszik a protokollt és meglazítják a nyakkendőiket, vagy minden marad úgy, ahogyan ez látszódik?

M. P.: Tudja, ha az ember nem érzi jól magát a nyakkendőben, akkor igazán baj van. Szóval nem kell más bőrbe bújni, hogy az ember jól érezze magát. Az embernek lehet a természetes egyénisége, a természetes megjelenése az, hogy szívesen van nyakkendőben, de nagyon szeret egy sportpulóverben is mászkálni. Magyarán mondva nem szerepeket kell játszani. Ha valakinek szerep az, hogy nyakkendőt köt, hogy elegáns, hogy mosolyog, akkor iszonyú nagy baj van. Ha ezt természeténél fogva tudja csinálni, akkor van értelme.

Szub.: Kívülről úgy néz ki, hogy ebben a szakmában rengeteg érdek fűződik a különböző kapcsolati szálakhoz. Léteznek valódi barátságok egy ilyen körön belül?

M. P.: Léteznek, de azok régi eredetűek. Nem hiszek abban, hogy valaki negyvenéves kora után új barátságokat köt. Egyet-egyet elvétve, de igazából a barátságok, azok valójában a fiatal korhoz kötődnek, amikor még nem annyira az érdek a fontos.

Szub.: Elárulja, kivel van ilyen kapcsolatban, akit mondjuk mi is szoktunk látni?

M. P.: Nem gondolom, hogy ez helyes volna. A régi barátaim, azok megmaradtak. Nem az összes. Ha az ember belekeveredik a politikába, és mondjuk a topra érkezik, akkor ez érinti a barátságokat is. De én azért a régi barátságaimnak jó egyharmadát megőriztem. Nagyon kiterjedt kapcsolataim voltak – mint ahogyan ma is vannak persze.

Szub.: Miben tud megnyilvánulni egy ilyen barátság? Vagy ilyen esetekben a barátság annyira összefonódik a munkával…

M. P.: Tudja, nekem sajátos életem volt, mert rengeteg hullám kísérte az életemet. Minden voltam. Miniszterelnök, bankelnök, miniszter, magáncég tulajdonosa, dolgoztam a piacról, és küzdöttem a létemért. Sok minden történt meg, és ha az ember ilyen sok mindent megél, akkor természetesen a barátságokat is úgy kell kialakítania, hogy ezek a barátok elfogadják azt, hogy egyszer ott vagyok, egyszer nem. Egyszer fel tudom hívni, egyszer vissza se tudom hívni. Vagy túlélik a barátságok ezt, vagy ha nem, akkor tudomásul kell venni, hogy ez nem olyan fontos barátság.

Szub.: Azt írta, hogy jó emlékként tartja meg a kormányzásának az elmúlt két évét. Mire emlékszik vissza a legszívesebben?

M. P.: Sok ilyen van. Visszafelé haladva talán azt mondhatom, hogy a legszebb emlékem a májusi európai uniós csatlakozás volt. Akkor tényleg úgy érezte az ember, hogy van egy felszabadultság az országban. Nem tudjuk még pontosan, hogy mit hoz ez nekünk, de éreztük azt, hogy itt most valami nagyon nagy dolog történt, és tök mindegy volt, hogy baloldali vagy jobboldali volt az az ember, aki kiment az utcára. Az nagy dolog volt.
Aztán nagy dolog volt maga az uniós csatlakozási aláírás, Athénban. Több oknál fogva. Egyrészt azért, mert az pecsételte meg végső soron azt, hogy belépünk. Az is egy jó érzés volt, hogy talán én tudtam kicsikarni azt, hogy különböző nézetű volt miniszterelnökök ott tudjanak lenni együtt. Nem szerették egymást, nem ölelkeztek, nem puszilkoztak, még csak nem is veregették meg egymás vállát, de legalább ott voltak.
Aztán nagyon nagy dolog volt az a száznapos program, amit megcsináltunk, ami rengeteg igazságtalanságot csökkentett. Így kaptak a pedagógusok, ápolónők, orvosok komoly fizetésemelést. És ezt nem lehet elvenni ettől a kormánytól, az én kormányomtól. Meg hát persze maga a választási győzelem.

Szub.: És amik ezeket a sikereket követték, és nem feltétlenül jó dolgok, azt hogyan éli meg az ember? Amikor úgy érzi, hogy létrehozott valami nagyon jót, és utána mégiscsak következik belőle valami nagyon rossz, vagy nem feltétlenül jó?

M. P.: Azt rosszul. Nézze, ezt egy politikusnak tudomásul kell venni. Aki ezt nem veszi tudomásul, az nem számol azzal, hogy a politikai pálya az nem csupa öröm és csupa siker, meg hogy vannak olyan dolgok, amiket csak az idő tud igazolni. Egy politikusnak muszáj egy kicsit távolba nézni, és nem szabad pillanatnyi sikerek vagy pillanatnyi kudarcok alapján befolyásoltatni magát.

Szub.: Már várom azokat a történelemkönyveket, amik mondjuk tíz év múlva megjelennek. Hogyha rossz dolgok történnek velünk, mindannyian szeretünk egy picit kiszakadni. Nem hiszem, hogy önnek erre nagyon volt lehetősége, de ha tud, hova szeret kiszakadni?

M. P.: Azon gondolkozom, hogy lehet-e egyáltalán kiszakadni? Mert hogy mit szeretek csinálni a szabadidőmben, azt én könnyedén meg tudom válaszolni magának. Szívesen megyek a természetbe, szívesen megyek…

Szub.: Akár Erdélybe is?

M. P.: Akár Erdélybe is. Szívesen megyek külföldre, megismerni más városokat, megismerni más embereket. Szórakozás nekem mondjuk egy hangverseny… Hogy mi az, ami engem kikapcsol, azt tudom. De amikor az ember vállán ott a felelősség, akkor én hiába megyek el egy nagyszerű Beethoven-koncertre, Beethoven taktusai is azt verik a fejemben, hogy most éppen van egy megoldatlan probléma.

Szub.: Szóval minden reggel egy ország gondjaival ébred egy miniszterelnök?

M. P.: Nagyképűen hangzana, ha ezt mondanám, úgyhogy én inkább azt gondolom, hogy egy miniszterelnök, ha szereti azt, amit csinál, akkor nem tud olyan könnyen elszabadulni attól, hogy neki feladatai vannak. Én minden este úgy feküdtem le – ezt egyébként ajánlom a diákoknak is –, hogy végiggondoltam, hogy mit csináltam. Értékeltem azt, hogy mi volt jó, mi volt rossz, miért volt rossz, és utána pedig azt gondoltam végig, hogy holnap mit akarok, mit akarok másként? Ez egy jópofa dolog, egy jó játék, aztán ha az ember fáradt, akkor elalszik.

Szub.: Volt, amikor szívesen kiszállt volna ebből, már előbb is?

M. P.: Hát voltak kételyeim, igen. De olyan igazán kiszállni, nem hiszem. Voltak kételyeim, amikor eszembe jutott, hogy az embernek érdemes-e, meg szabad-e, és akkor mindig azt mondtam, hogy nem lehetek olyan, hogy elkezdek valamit, és aztán nem csinálom végig. Rajtam nem múlhat. Az élet aztán mást diktált, de ha az ember valamiben elkötelezett, vagy valamire elszánta magát, akkor nem szabad túl könnyen visszalépnie. Ez történt velem ez év augusztusában. Kivéve, ha az ember másként nem tudja megőrizni a saját arcát. Borzasztó fontos az, hogy az embernek legyen egy arca, egy egyénisége, és azt mondja, hogy én sok kompromisszumot kötöttem, de van egy határ. Azon túl nem megyek, további kompromisszumokba nem megyek bele, mert nem éri meg.

Szub.: Említette, hogy azért, hogy megőrizhesse a saját arcát, a saját egyéniségét, rengeteg konfliktust vállalt föl. Volt olyan személyes kapcsolata, ami megsínylette ezt a pár hetet, vagy hónapot?

M. P.: Mhm… (bólint). Ha így csinálok, akkor igen…

Szub.: Mesélne róla?

M. P.: Nem. Az ember mindig tanul. Ezeket is tudomásul kell venni. Bennem van egy jóhiszeműség. Van egy kedves, öreg barátom. Nem nagyon idős, még csak 96 éves. És azt mondta nekem, hogy „ne mondd azt, hogy naiv vagy, mondd azt, hogy jóhiszemű vagy!” Bennem van egy nagy adag jóhiszeműség, és ebből következően természetesen a barátságok, vagy a jó ismeretségek, vagy a jó kapcsolatok, ha sérülnek, akkor az egyfajta csalódást is jelent. Ez természetes.

Szub.: Akkor már nem gondolja komolyan, hogy „gyárilag naiv”?

M. P.: Nem, én csak azért mondtam, hogy ez a nagyon kedves barátom – egyébként Fejtő Ferencnek hívják, aki azért nem akárki – azt mondta nekem: „ne mondd azt, hogy naiv vagy”. Igen. A naivitásban van egyfajta pejoratív értelmezés is. Én nem tartanám azt szégyennek, hogyha valakiben van egy kis naivitás, hit és bizalom az emberben. De ha jó magyar szó az rá, hogy jóhiszemű, akkor használjuk ezt.

Szub.: Ha egy kérdés erejéig 2002 lehetne, akkor lenne miniszterelnök?

M. P.: Nem hiszem, hogy másként döntenék. Engem oly’ mértékben irritált az, ami 2002 előtt volt, hogy biztos vagyok benne, jól tettem, hogy ezt elvállaltam, hogy legyőztem az ellenfelemet. Az én életem olyan volt, hogy ellenfeleim nem tudtak legyőzni, csak a barátaim. Az, hogy személyes sorsomban ez milyen kacskaringókat jelent, ez érdekes dolog, egy személyes történet, de biztos, hogy elvállalnám még egyszer.

Szub.: Szóval akkor megérte?

M. P.: Azt nem tudom. Erre fog válaszolni majd a történelemkönyv.

Bősz Anett