44. szám 2005. február
Megasztár
Lassan véget ér a sokunk által kedvelt Megasztár második része is. Megint lelkes
versenyzői vannak a műsornak, és persze megint voltak gyenge képességű pályázók,
de pont ez az egyik lényege a show-nak.
Számomra elég megdöbbentő, hogy olyanok is versenybe szállnak, teljesen komolyan
gondolva a dolgot, akiknek egyáltalán nincsen kellemes fekvésű hangjuk. Nem
értem, hogy lehet az, hogy egy embernek ennyire nincsen önkritikája, illetve
hogy a környezete miért nem jelzi neki, hogy mégsem kéne erőltetni a dolgot. Azt
is el tudom képzelni, hogy arra utazik egyik-másik, hogy olyat alakítson, amivel
benne lesz az összefoglalóban, szóval olyan rosszat, nevetségeset. De ez csak az
egyik része a csapatnak, a többségnek volt hangja, de nem elegendő ahhoz, hogy
meghódítsa a zsűrit. És vannak, akikre egyértelműen lehetett mondani, hogy igen,
ők kellenek a csapatba, belőlük lehet megasztár. Tegyük hozzá mindezekhez, hogy
a zsűri (Soma, Bakács Tibor, Pély Barna, Pierrot és Presser Gábor) eléggé
kritikus. Persze nem alaptalanul, hiszen amit kritizálnak, ahhoz értenek is. Az
előválogatáson azonban nagyon sok embert megsértenek – lekezelő stílusukkal,
szakmai véleményükkel –, pedig azok az emberek még próbálnak teljesíteni is.
Például az egyik adásban egy férfit elutasítottak, ő kiment és énekelt egy „jót”
a kamerának, mert azt hitte, hogy neki szép a hangja. Ezek után meg vagyok
győződve arról, hogy sokan még nem hallották magukat énekelni. Ezek az
előválogatások nagyon viccesek számunkra, mert az összefoglalóba próbálják
beválogatni a legrosszabbakat, és persze a szupereket is. A műsor
továbbhaladtával komolyodik a helyzet, és most már mindenki azért nézi a műsort,
hogy meghallgasson egy jó előadót. Én szeretem a Megasztárt, és végül is nem az
számít, hogy ki fog nyerni, mert az első ötnek úgyis lesz cd-je, és az lesz
sztár, akit felkap a média…