44. szám 2005. február
Elmélkedéseim a semmiről
Tudod, én már régóta gondolkozom valamin, de nem is igazán értem. Csak úgy motoszkál a fejemben, de valahogy nehéz kimondanom. Sejtem, hogy mi lehet az, de mégsem. Érted már mit érzek? Vagy nem? Én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom, hogy te tudod mi az, és én is tudom, hogy te tudod, amit én tudok és érzek, meg te is érzed azt, amit én érzek, meg én is érzem azt, amit te. Sőt, lehet, hogy te is azt érzed, amit én tudok, és kezdem már látni, hogy te tudod, hogy én mit érzek – hiszen én is tudom, hogy te mit érzel. Érted végre?
Nem igazán tudom, hogy most mi van. Nem igazán értek semmit. Nem igazán úgy van ez az egész, mint ahogy gondolnád. Nem igaz? Nem igazán igaz ez az egész. Nem kerek. Habár, ki tudja? Ha úgy vesszük, mi az, hogy kerek? Honnan tudjam, hogy neked mi az, hogy kerek? Most már tényleg nem értem. Értelem, fura szó ez. Érteni azt, hogy te mit értesz, meg neked megérteni, hogy én mit értek. Érted végre? Leesik már végre? Én még messze járok a megértéstől, de ne félj! Egyszer majd csak beugrik. Hiszen nincs olyan, hogy nincs. Meg ne mondd soha, hogy soha. Szóval nincs. De ha lenne, se mondana semmit. Nincs értelme, vagyis nem lenne. A lét a legcsodálatosabb dolog a világon. Látni, születni, teremteni, no meg a semmi is csodálatos. Meg a valami. Na, az már nem semmi! Nem igaz? Te hogy látod ezt a kérdést? Mit gondolsz? Még mindig úgy hiszed, hogy te tudod, amit én tudok, és vajon mind a ketten ugyanarra gondolunk? Na, most mi van? Megfogtalak?