44. szám 2005. február
A temetetlen halott, és ami eszembe jutott róla
Minden nemzedék életében van egy pont, amikor múlt és jelen összeforr. Amikor nagymamák és nagypapák – mint élő történelemkönyvek – válaszaira találnak az unokák kérdései.
„…tíz centi átmérőjű darabot vittem haza a Sztálin szoborból…” „…feljöttem
Pestre, és felborult villamosokat találtam…” „…nem lehetett, Nyuszifül, kijárási
tilalom volt…” „…a Rákóczy úton az ablakunkból néztem, ahogy végigcsörögnek a
tankok a házunk előtt…” „…ha egy méterrel odébb állok, engem lőnek le…” „…nekünk
úgy tanították: ellenforradalom…” „…ezek a gyerekek a szovjet tankönyvekből
tanulták, hogy’ kell Molotov-koktélt csinálni…” „…mer’ aki megcsinálja a
forradalmat, az megdöglik bele, az ember nem magának csinálja a felkelést, hanem
az országának és az utódainak, érted gyerek?” „… kegyelmet nem kérek…”
„…gyilkosokkal nem tárgyalok…”
Mészáros Márta, szíve választottja, és még sokan velük együtt egy picit magukra vállalták mindannyiunk nagyszülei szerepét, hogy elmeséljék az ötvenes évek mostohagyerekének történetét, 1956 forradalmáét, amelyre sokáig máshogy kellett emlékeznie ennek az országnak.
Nagy Imre, szerintem az egyik legbátrabb kormányfő, aki valaha is Magyarország szolgálatában állt – sohasem éreztem még ilyet történelemórán sem –, hozzám beszélt (a születésem előtt huszonnyolc évvel), mert tudta, az élet igazságtalan, a történelem viszont nagyon is igazságos. Tudta, a propaganda legyőzi a pillanatot, de az utókornál jobb ítélkezőt még nem látott a világ. Tudta, akik megtehetik majd, hogy megértik őt, azok az utcára vonuló fiatal fiúk és lányok unokái. És tudta azt is, az élet rendez, de mi írjuk magunkat. Az átlagember a könnyebbik végét fogja meg a dolgoknak. Csak egy igazán nagy ember írja ilyen összetettre a személyiségét. A valóban nagy jellemek pedig felismerik a feladatukat a világban, és végig is játszák a szerepüket.
A forradalom mindent fölerősít. Megmutatja, milyenek vagyunk valójában. Picit
olyan, mint egy nagyító a társadalom fölött. Megmutatta az ENSZ nagy
békefenntartó tudatát, az USA demokrácia- és szabadságpártiságát, és megmutatta
magát az országot is: éjjel-nappal utcán lévő, zászlót lyuggató tüntetőket;
tizennégy pontos petíciót benyújtó egyetemistákat – akik november 4-e után igen
találékony Molotov-koktél-készítőkké (és dobálókká) váltak –; épületek
tetejéről, honfitársaikra lövöldöző ÁVO-sokat; politikusokat, akik nem köptek a
tükörbe reggelente, holott több száz kivégzés száradt a lelkükön. Megmutatott
egy miniszterelnököt, akinek a becsülete és a népe – amely akaratából az ország
élére állhatott (jól gondolom, hogy nem választották meg sehol? István) –,
fontosabb volt az életénél, és megmutatott nekünk egy pártfőtitkárt, aki annál
azért jobban féltette a tyúkszarost, aki még önmagának is hazudott, és akit ez
egészen 1989-ig nyomasztott.
Kádár János azon a bizonyos KB ülésen – azt gondolom – nem megőrült, hanem megjavult. Kipakolt a valódi gondolataival (talán „önkritikát” gyakorolt?), hogy egy három évtizedes hazugságnak vethessen véget. „…ha azt az embert akkor nem… máshogy alakult volna…” Máshogy alakult. Két hónappal később, ’89-ben a nép, amelynek kezébe Nagy Imre a sorsát helyezte, befejezte a forradalmat. Elvégezték a feladatot, amelyet Nagy Imre a sorsával rótt rájuk, és véghezvitték azt, ami ’56-ban nem rajtuk múlt. Bár a forradalom győzött, Magyarország azonban a győzelem után mégis vesztessé vált.
Nem is várható egy ilyen parányi országtól, hogy akárcsak csatát nyerjen a világ legnagyobb országának hadserege ellen. Az erkölcsi győzelem azonban a szabadság harcosaié, akik 33 évvel később még a háborút is megnyerték.
A rendszerváltó mozgalom a forradalom miniszterelnökének nevét tűzte zászlajára, mert tudták, Nagy Imrét el kell temetni, de a célokat, amikért meghalt, és az eszmét, amit képviselt, azokat nem szabad. Ezektől már nem lehetett búcsút venni. Ezek újra éltek.
Ezzel párhuzamosan épült le a harmincegy éven keresztül országunk élén álló
munkás, már mindenki őrültként tekintett rá, és már semmiféle politikai súlya
sem volt. A Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre és számos forradalmár újratemetése után
három héttel hatályon kívül helyezte az őket halálra ítélő bíróság döntéseit.
Ugyanazon a napon – ágyban, párnák közt – hagyta itt rendszerét a „legvidámabb
barakk” pártfőtitkára. Olyan ez, mintha ők ketten nem élhettek volna egyszerre.
Mintha egy politikai libikóka két ellentétes vége lett volna az övék egy
kétpólusú világ szuperhatalmainak játszóterén, amelyen ha az egyik fönn van, a
másiknak törvényszerűen lenn kell lennie.
A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Elnökét 1958. június 15-én csak „az töltötte el undorral, hogy egyszer majd azok rehabilitálják, akik felakasztják.”
Nem lett igaza. Lényegében az ő rehabilitálása egybeforrt a rendszerváltással. Bár a címerváltás váratott magára még negyed évet, az olyan szavak, mint szabadság, forradalom, demokrácia, független nemzet, már akkor sem voltak súlytalanok. Szabad emberként halt meg, hogy egyszer a hazája is szabad lehessen. Az ő újratemetésével együtt temették el a diktatúrát is.
Az akkor újszülött Köztársaság pedig egy picit az ő gyereke is, amit már egy szabad ország szabad népe nevelhet föl. Már egészen jól formálódik. Végtére is még csak 15 éves.
A Temetetlen halott - Nagy Imre naplója (2004, 139”)
Rendezte: Mészáros Márta
Szereplők: Jan Nowicki, Horváth Lili, Moór Marianna, Cserhalmi György, Kulka
János