44. szám 2005. február
U2: How to dismantle an atomic bomb
Nem vagyok U2 szakértő, így az albumot nem tudom összehasonlítani az együttes
többi anyagával. Zenét sem tanultam soha, vagyis szakmai véleményt képtelen
lennék nyújtani. Csakis azt tudom leírni, amit érzek, miközben hallgatom a CD-t.
Amikor szerte a városban láttam a plakátokat, hogy a U2-nak új lemeze jelenik meg, elhatároztam, hogy ha módom lesz rá, megveszem. Szerencsére a nagyik karácsonyi pénzadománya idén sem maradt el, tehát az ünnepek elvonultával az egyik első utam egy zeneboltba vezetett. Azóta szinte mindennap meghallgatom a CD-t, mert megnyugtat és kikapcsol, egy kis kilépést enged a napból. Egyszerűen imádom Bono hangjának természetességét, a zene összhangját, a gitárt, a dobot és a dalszövegeket. Ők tényleg igazi zenészek, és a művészetüket nem lehet csak háttérzeneként hallgatni. Késztetést érzek, hogy egyre feljebb és feljebb tekerjem a hangerőt, hogy ez legyen az egyetlen dolog, amit hallok. Mintha nekem zenélnének. Egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy állandóan ezt dalolászom, és hogy sok ember mondja: „Neked is megvan U2? Ugye milyen jó?”. Egy szó mint száz, aki eddig még nem vette meg, de már gondolkodott rajta, az szerintem gyorsan vegye meg!