50. szám 2006. október
Egy év Angliában
Immár több hete krónikus depresszió, illetve állandó frusztráció az uralkodó légkör családi házunkban. Mert ugye minden „rendes” családban, minden „rendes” szülő mindig a legjobbat akarja gyerekének. Hát, ez nálunk is így történt… Elméletileg… No igen. Van itt ez a kis probléma. Amikor azt a bizonyos legjobbat csak a szülő – ó, nem, nem, helyesbítenék: csak az apa – szeretné!
Nővérem ugyanis másfél hónapja kiutazott Angliába (Bostonba), egy évre. Igazándiból már háromnegyed éve jutottunk eme elhatározásra, de a nyár sűrű programkavalkádjában ez igen hamar kiszállt mindünk fejéből. Agyunk szürkeállományába csak a „küldetés” előtti második héten ért el az információ.
Fannyt (nővéremet nevén nevezve) még ekkor sem izgatta különösebben a dolog. Anyukám azonban már elérkezett rögtön a (már említett) depresszió második fokozatához, néha-néha előbukkantak a dühkitörések, olykor sírógörcs kíséretében.
Aztán végül, utolsó éjszaka Fanny végre bepakolt. Az indulás napján hajnalban totál kómában vágtunk neki az útnak. Röpke háromórás kocsikázás után anyának eszébe jutottak az otthon felejtett tárgyak, s ez a gond felváltotta az eddigi mélabús hangulatot. Most már nem zárkózottak voltunk, hanem anya immár harmadik súlyosságú depije kezdte hatalmába keríteni a mi agyunkat, belsőnket, külsőnket, de még a kocsi karosszériáját is, ezért volt olyan kemény, hogy egy percet sem tudtunk aludni a hátralévő egy órában.
Majd elrepült, mármint Fanny.
És jött a négyes fokozat! A szívhasadás, mely anya kidolgozott, megmakacsolt, „csakazértisrosszlesz” hozzáállásának kifejezetten nem tett jót. Ám az igazi tornádó csak akkor jött, amikor ez a természet ütközött apa néha mérhetetlenül agysorvasztó, vak, s abszolút „csakazértisjólesz” tulajdonságával.
Mikor elérkeztünk eme tájfun napi ötszöri besűrűsödéséhez, már én is robbantam, majd szépen, lassan tönkrement a mi kameránk, majd Fanny laptopja, később a mikrofon krepált be, tehát két hét elteltével kommunikációs kapcsolatunk (ingyen és bérmentve) is megszakadt.
Ekkor már túlestünk a holtponton. Kész! Rosszabb már nem jöhetett! Még egy csöpp idő után végre a siránkozó szeretteink és a barátok sem osztották meg velünk sajnálkozó véleményüket, csípős megjegyzésekkel tarkítva, apa döntéséről.
Így anya is visszalépett egyes szintre. Most már csak ritkán látom itt-ott Fanny itthon maradt emlékeibe temetkezve pityogni. Fanny is erőt vett magán, és már-már be kell vallanunk a legrosszabbat: apának volt igaza a „csakazértisjólesz” alternatívájával.