50. szám 2006. október
Cápakaka
avagy mit olvassunk, ha meguntuk, hogy a bérletes néni még akkor is csúnyán néz, ha van diákunk.
„Cápában találtak már kutyát, lovat, birkát, fókát, mindenféle halat, rákot hálóval együtt, teknőspáncélt, visszapillantó tükröt, tengeri tehenet, vízi- és szárazföldi madarat, csizmát, elemlámpát, polipot, horgászbot nyelét orsóval, egész pontosan minden olyan dolgot, ami tengerben megtalálható, és a cápa le tudja nyelni. És innentől kezdve a fejem is szerepelni fog ezen az illusztris listán. Na most akkor mi van? Maghaltam?”
A fentiekben leírt szöveg a tartalom. Ebből is látható, hogy a Cápakaka (vagyis a szerzője) valamit nagyon szeretne megosztani az olvasóval, ami leginkább érzések és vélemények összessége egy történeti szálon keresztül kifejtve, a társadalomról, a világról és az emberekről. Néhol vicces, néhol komoly, de mindenképpen őszinte az író. Nem kímél senkit és semmit, ugyanakkor próbál a benne felmerülő kérdésekre választ találni. Talán valamiféle megtisztulásra számít a leírtaktól. Lefesti a körülötte élőket és élteket, és emlékeket idéz fel.
Nos, én még egyhuzamban nem nevettem ennyit egy könyvön. Amikor már a tömegközlekedési eszközön szinte rám förmednek az emberek, hogy hogy bírok kuncogni hétfő reggel fél nyolckor, az már jelent valamit. Nem beszélve a nénik arckifejezéséről, mikor elolvassák a könyv címét. Ajánlom mindenkinek, aki nem ijed meg a „qrva” szótól.
Ördögi Roy Slade: Cápakaka
(Bestline kiadó, 2004 , 184 o.)
