50. szám 2006. október

Megmásztam a Radnai-havasokat!
Túléltem Erdélyt.

„Menjünk Erdélybe? Mi? Tudod, a Marsi (tanár úr) szervezi. Mármint termbúvárt? Nem, Erdélyt. Erdélyt? IGEN. És az durva? Aha, hát eléggé. De miért, de ez most mi? És hogyan és mikor és miért? És kikkel? És mégis, MI VAN?”

Nos, közös „kis” kalandunk így kezdődött. A sok kérdéssel egymás után. A legviccesebb az volt, amikor szavaztunk, hogy hova menjünk. Mivel a termbúvár „csoportból” csak Marsi tanár úr járt Erdélyben (túrázni) egynél többször, nem is tudtuk, mire szavazunk. „Gerinc-túra legyen. Jaj ne, az olyan… kopár. Akkor mi legyen? Hát, olyan erdős. Jó, de ennyi erővel mehetnénk a Mecsekbe is. Na jó, szavazás. Három lehetőség. Ki szavaz a Radnai-havasokra? Az melyik? A gerinctúra. Ja. Na jó. Oké. Arra szavazok. Akkor én is…” És, mint dominó a dominót, mi is egymást döntöttük el. Mármint bele az igenbe. És megtörtént. Szavaztunk, eldöntöttük, valahol az árnyékban üldögélve. Egymásra mosolyogtunk, és már csak azon izgultunk, hogy vezetőnk ne szelektáljon minket ki a csoportból.

Teltek a napok, hetek és hónapok, mi pedig gondtalanul éltük mindennapjainkat. Aztán eljött az első hivatalos Erdély-tájékoztató. Marsi tanár úr most sem viccelt. Mindent elmondott, mi pedig elfogadtuk. És mosolyogtunk tovább. Semmi probléma. Mi majd fürdünk a 3 fokos folyóvízben. 20 kiló a hátunkra, persze. Nem mintha már a töri- és angolkönyvek párosítása nem viselné meg hátizmaimat. Na nem baj. És jöttek a viccelődések is. Majd esténként bőgünk közösen. Ha-ha. 2303 méter a csúcs. Hmm. Még 600 méter magasságot is nehezen képzelek el. Na nem baj. Napi 10 óra túra. Na nem baj. Első nap 900 méter szintemelkedés. Na nem baj. Meghalni csak nem fogunk? Ha-ha.

2006. június 27. A sátorellenőrzés. Amikor a mester tüzetesen végigvizsgálja az általa csak „TESCO sátornak” titulált jövőbeni lakásodat, te pedig majd szívrohamot kapsz, amikor összeráncolja a szemöldökét (később kiderül, hogy csak egy sárfoltot vélt felfedezni a borításon). Ki kivel lesz? Beosztottuk. Ki mit cipel (cölöpök, ponyvák, rudazat)? Beosztottuk. Mindent beosztottunk, megbeszéltünk és kielemeztünk. Még mosolyogtunk is hozzá. Még mindig.

2006. június 28. Mindenki rémálma. A csomagellenőrzés. 8 kiló. 8 kiló. Nem több, mint 8 kiló. „Jaj, ne viccelj már! Öt póló meg két pulcsi csak nem lehet olyan nehéz?” Nos, pont olyan nehéz volt. Vagyis nehezebb. Vért izzadtam, mire a mérleg nyelve pont a 8-asra mutatott táskám súlya alatt.

2006. június 29. Indulás. Nos, innentől kezdve már nem mosolyogtam. Felszálltam a HÉV-re. A kocsiban körülbelül 10 ember ült. Mindenki rövid gatyóban és ujjatlanban. Én (a jövőbeni vonat állapotára gondolva) hosszúnadrágban és pólóban, pulcsival a kezemben. Nos, 10 állomást kellett mennem. Azt hiszem, az ötödiknél kezdett minden elsötétülni. Persze csak számomra. Hova is megyek én? Mit is csinálok? Biztos, hogy ezt akarom? És mi lesz, ha nem sikerül? Az emberek kezdtek furcsán nézni. Jézusom, akkor most TÉNYLEG elmegyek. Jaj, mindent bepakoltam? Ajjaj, ez most tényleg durva lesz. Ajjaj. Addigra már többen lettek a kocsiban, és páran komolyan aggódó arckifejezéssel pillantottak felém. Leszállás, egy kis gyaloglás a túratáskával („nem is olyan nehéz”) és megérkezem. És ott állnak ők, aztán már mi, úgy egyben, 20-an, felkészülve a legrosszabbra is.

Nos, nem sok mindenre emlékszem. Csak a végtelennek tűnő menetelésre. Első nap a normál értelemben vett holtponton legalább 6-szor átestem. Az igazin akkor még egyszer sem. Meghaltam. Mentem. Aztán megint meghaltam. Persze nem szólsz, hogy már nagyon szívesen megállnál. És ekkor kezdődnek az elmerülések. Mikor az ember saját magával társalog valami nagyon érdekfeszítő dologról. Vagy a kedvenc zenéjét futtatja végig az agyában. Esetleg egy szót, nevet ismételget folyamatosan, és közben rakja egymás után a lábait (én a harmadik naptól kezdve ki sem tudtam verni a fejemből a „Fernando Torres” nevet). És észre sem veszi, hogy halad. Vagy hogy egyáltalán mozog.

Persze vannak olyan kellemetlen pillanatok, mikor rá kellett eszmélnem, hogy megint azon tanakodtam, hogy miért zöld a fű (5 nap alatt háromszor merültem el a témában). Az a pillanat borzalmas. Mint amikor már majdnem elaludtál: hoppá, ezt már én gondoltam hozzá, ez nem történt meg. És akkor minden fájdalom elönti az embert, és szomjas, és fáradt, és kész, itt a vég, és most megáll, és akkor megint elkalandozik, mert felfedezni vélt az előtte menő táskáján egy szöveget, amit nem tud elolvasni. És próbálja, de nem megy, és akkor tovább gondolja, és kezdődik minden elölről.

Nos, így jutottunk egyről a kettőre, faluból 1400 méterre, síkról a csúcsra, csúcsról a csúcsra, hegyről a völgybe, völgyből a hegyre, csúcsról a csúcsra, és négy nap után már úgy éreztem, hogy bejártuk az egész mindenséget. A nyomasztó csak az volt, hogy a hegyek nem akartak eltűnni. Reggel kijössz a sátorból, álmosan, kialvatlanul, fájó háttal, talppal, sarokkal, füllel (kinek mi) és nem látsz mást, csak hegyeket. Mindenütt, megszakítás nélkül. Nincs visszaút, nincs olyan, hogy akkor itt lemegyünk. Nem. Végig kell nyomni az egészet, mert másfele nem lehet menni. És nincs, aki megmutassa: nézd, na az ott a cél. Mert nem látszik. A hegyektől.

A motiváció a hazajutásért különböző volt. Kinek az iPod, kinek a fürdőkád, kinek a felvágott, kinek az angolvécé, kinek az ágy. Ennyire még soha nem voltam céltudatos. Általában a vacsora telt a legjobb hangulatban. Rengeteget nevettünk olyan dolgokon, amelyeken normális esetben még el sem mosolyodnék. A verekedés a kajáért, ahogyan kapok két négy centi (!) hosszúságú kenyeret, mondván, hogy ez a reggeli, ahogyan az utolsó utáni csoki is elfogy, és ahogy felérünk egy csúcsra, és mindenki elveti magát úgy és ott, ahol van. Ahogyan Marsi tanár úr parancsolóan „még öt perc”-et kiált, ahogyan elborzadva szemléljük egymás sérüléseit, és ahogyan minden egyes éjszaka van valami borzalmas dolog (fagyos hideg, szél, fura zajok, medve-félelem, rémálmok, fájó testrészek, meredek talaj), ami miatt nem tudunk aludni (vagyis éjszakánként legalább négyszer ébredünk fel). Vízhólyagok, gennyes sebek (három doboz ragtapasz/fő), égési sérülések, mindenféle elváltozások, és végletekbe menő tanakodás azon, vajon hány nap van még hátra. És a következő pillanat, amire ráeszmélsz, hogy egy határőr nyújtja ki türelmetlenül a kezét az útlevélért, hajnali háromkor, a vonaton. Megérkeztünk…

2006. július 07. Mindenki leszáll, és pukk. Vége. Újra civilizáció, újra ápolt, igényes emberek, akik ajánlkoznak, hogy viszik a táskádat a kocsiig, és hitetlenkedve hallgatják, hogy miken mentél keresztül. Pedig megtörténtek. 20 ember is bizonyítja. A Radnai-havasok túlélői.

Puskás Flóra (10)
fotók: tbuvar.akg.hu

Ui.: További információk: Marsi tanár úr beszámolója.

A résztvevők: Marsi Zoltán, Pándy-Szekeres Gazsi (12), Papi Andris (12), Sándor Peti (12), Tálas Andris (12), Zádor Zsófi (12), Jeszenszky Zoli (11), Törő Dönci (11), Balogh Kata (10), Farkas V. Matyi (10), Herbert Fruzsi (10), Nádasdi Fanni (10), Szőcs Anna (10), Tamás Dorka (10), Tóth Balu (10), Varga Zsófi (10), Jakab Dóca (9), Tóth Edina (9), Várkonyi Flóra (9)