50. szám 2006. október

Levél a táborból

…Misi néninek a nomádból

Kistolmács, 2006. július

Misi néni nem jött, pedig várták, vártuk. A hiánya ott volt. Írt egy lapot, hogy lennénk olyan szívesek, és tájékoztatnánk már, mi folyik nélküle a táborban, s én azonnal éreztem, hogy erre válaszolni kellene, de nem született róla döntés, bár beszéltünk róla, akkor meg mit ugráljak én, a kezdő nomádos. Na, persze, majd pont nekem kell megírni mi is van a táborban, mikor nem is tudom. Elmúltam negyvenöt éves, és most vagyok először „nomád”-ban. Mégis úgy érzem, mintha már sokszor lettem volna. Vagy nem is, hanem inkább úgy, mint amikor az ember hazaérkezik, akármilyen hosszú idő után is, mégis minden olyan ismerős, olyan meghitt, jó, otthonos. Akkor is, ha sok minden megváltozott, ha új dolgok is vannak.

(Sokszor volt olyan érzésem, mint amikor az AKG-s pályafutásomat kezdtem; én ezt már valahol átéltem, ez a deja vu? Beléptem egy iskolába, ami működik, és rögtön nagyok közé – tizedikesek –, és úgy érzem, a gyerekek (is) működtetik, mert ők képviselik a legerősebben az AKG-s értékeket, persze ez túlzás, de az biztos, hogy számon tudják kérni erősen az embertől ezeket az értékeket, és tőlük lehet a legkönynyebben megtanulni, hogy mi is az az AKG, mi is az a NOMÁD. Mind a kettő egyfajta állapot, érték, mentalitás. Van. Terjed.)

Szóval a táborban (is) tanár és felnőtt létemre én tanultam a gyerekektől, én igazodtam hozzájuk sok mindenben. Nem esett nehezemre, sőt időnként ez nagyon élvezetes, mert ismerős, vonzó számomra az értékrend. A saját évfolyamom, vagy mondjuk inkább úgy, ahol patrónus vagyok, már tizenkettedikes, úgyhogy ők már nagy tábori múlttal rendelkeznek, főleg tőlük kérdezgettem, hogy most mi van, miért, és mi várható. És ők hol nagyon kedvesen, hol kevésbé, de tanítgattak. Folyamatos beavatásban volt részem. Mert mi másnak lehetne azt nevezni, hogy az ember végzi a tábori teendőket, átéli a szertartásokat, ezeket nem mindig magyarázzák meg, néha okkal nem válaszolnak a kérdéseire; hadd élje meg, tapasztalja meg maga (pedagógia, ó!). Mire gondolok? Az utolsó esti tábortűznél (ami nem zárótűz! – rétegpoén) megkérdeztem Danit, hogy lesz-e ma este is „altatódal” (mennyi írásjel, idézőjel, zárójel kell ahhoz, hogy közelítsünk a szavak aktuális jelentéséhez?) [No mindegy, ezek már az elbeszélés nehézségei, hogy egy újabb rétegpoént elevenítsek fel.] Most milyen zárójelet tegyek, hogyan érzékeltessem, hogy egyszerre tíz, száz gondolat gomolyog bennem; előttem vannak az ott jelen lévő emberek arca, tekintetek, mosolyok, például az elbeszélés nehézségei című megjegyzésre egy előadás közben… Szóval megkérdeztem Danit, hogy mivel már éjfél is elmúlt, lesz-e altatódal? Erre ő azt mondta, hogy ma lesz csak igazán. Hm, gondoltam én, ez most mit jelenthet? Tehát még mindig jönnek meglepetések, egészen az utolsó percig? Igen, de akkor azt is le kell írnom, hogy mi minden volt ebben az utolsó estében, amíg elértünk addig, hogy elénekelhettük mi felnőttek a gyereknek az altatót. Az ajándék-átadás, az éneklés a tűznél, kivilágított hajókat tettünk a tóra, amik szépen úsztak és vitték a fényt a vízen, éneklés a tóparton, a búcsúzkodás, séta a kihalt országúton a csillagos ég alatt. Végre mindenki a sátrakba kerül, kiállnak a felnőttek, a nagyok középre, és elkezdjük a dalt. Csend van, egy halk szavú zárás. Szalontai Ági nélkül kicsit furcsán énekelünk (hogy finom legyek), de szól a dal. És a végén a sötét sátrakból a gyerekek csöndesen visszaénekelnek. Egyszerre, visszafogottan, szépen. Aztán a refrént már együtt énekeljük. Mit mondjak? Valami megmozdul ilyenkor az emberben, valami egyszerű, jó érzés. Összetartozunk, vannak szokásaink. A régiek szerint ez egy viszonylag új hagyomány, nem tudják, ki kezdte, de van, él, folytatódik.

Talán ez a nomád lényege – (és itt most megint egy zárójeles rész következik: hogy jövök én ahhoz, hogy egy nyár után ilyen megállapításokat tegyek?) Pontosítok; a mostani élményeim alapján azt gondolom, hiszem, hogy a nomád lényege az élő hagyomány. A gyerekekben élő szokások, értékek, amihez tartják magukat, amiket szavak nélkül is továbbadnak egymásnak. Nem kell semmit magyarázni. Ezt élni kell, benne lenni. Köszönöm Dani! (Ha nagyon pedagógus lennék, akkor a legtöbb szokást, hagyományt biztos értelmezni is tudnám, hogy miért is jó, mitől működik, miért nem másképp. Ami nem tetszik, azt inkább tudom elemezni. De nem teszem. Nem vagyok nagyon pedagógus, sokszor csak ösztönös. A bőrömön, vagy nem is tudom hol érzem, hogy valami jó.)

Mi is történik a nomádban? Ezt nagyon nehéz elmondani, mert elmondva egy kívülállónak abszurd, irracionális. Értelmezhetetlen. Erről szólt a táborvezető, Sík Eszter búcsúbeszéde is. „Ha elmesélitek otthon, hogy a negyvenfokos hőségben a sátorponyva alatt ebéd előtt a Stiele nachtot hallgatjuk közösen, érti ezt valaki, gyerekek, nem gondolják, hogy bolondok vagytok?” Nem is próbálok tárgyszerű krónikát írni. Csak az érzéseimről, a benyomásaimról tudok írni, de Te úgyis arra vagy kíváncsi Misi néni, ugye?

Nomád tábor. Mentes a civilizáció által nyújtott kényelemtől. Van a közelben, úgy egy kilométerre egy tó, és még közelebb egy forrás. Az elsőben fürdünk, a másodikból kell hordani a vizet szakadatlan, hetven-nyolcvan ember számára. Budi az erdőben, s bár naponta takarítják a naposok, természetéből adódóan büdös. De nem használunk (pocsékolunk?) vizet a használatakor. Van egy fogmosó híd a patakocska fölött, fehér foltok jelzik, hogy csak ott éri kár, kb. két négyzetméteren a növényzetet. Van mosdósátor. Na, ez nagyon macerás. Az ember megfigyeli, mikor van melegvíz, persze általában van a katlanban. Fog egy tisztának látszó lavórt, merít bele meleget, önt bele hideget. Ehhez néha erős emberek segítségére is szükség van, de ilyenek lépten-nyomon akadnak a táborban. Aztán a tele lavórt, meg a mosdócuccot, meg a nyakában a törölközőt, oldalán a tiszta ruhát elcipeli az ember a mosdósátorig. Ha ügyes, és szerencséje is van, akkor eljut a mosdósátorig, nem lötykölődik ki a víz, nem ejt el semmit útközben. És akkor kezdődhet a mosakodás. Utoljára gyermekkoromban, város széli, vízvezeték nélküli házunk konyhájában mosakodtam így, van tapasztalat, nem gond. De ekkor még szembe kell nézni a helyi specialitásokkal, a sátornak nincs teteje, csak oldala, jönnek a böglyök, darazsak, szúnyogok, vagy éppen egy heves szél lebbenti fel a sátor oldalát, és akkor ott áll az ember… csak úgy. Akkor meg minek ez a tortúra? Megjegyzem, nem is vállalják sokan, soha nem volt sorban állás a mosdásért.

Hogyan kezdődik a nap? Az ember felébred, álmos, kissé nyűgös, s a szalmazsákon való alvástól meggyötört testét azonnal mozgósítania kell, mert a legelemibb szükségletek kielégítéséhez is sokkal több energia és idő kell, mint otthon. Gyorsan fel kell öltözni, eljutni a budira, valahogy mosakodni, fogat mosni, de közben már emberek vesznek körül, morcosan, vagy épp kicsattanó jókedvvel köszönünk egymásnak, elkezdődik az élet. Persze a csajok még ilyenkor is sminkelnek.

„Együtt jövünk, együtt megyünk!” Ez a tábor egyik jelmondata, és többet jelent, mint azt első hallásra gondoltam. Igazodunk egymáshoz, figyelünk egymásra minden formalitás nélkül, nincs szükség létszámellenőrzésre. A naposok (akik előbb keltek) ébresztőt tartanak, ez sokféle lehet, általában dalos, kedves. Majd kiabálnak, hogy reggeli. Reggeli akkor van, amikor kész a reggeli. Ez minden étkezésre vonatkozik, ez jó szabály. Sorakozó, és csak akkor megyünk be az ebédlőbe, ha már mindenki ott van. Van, hogy várni kell, és erősen tűz a nap, és már nagyon éhesek vagyunk. Mindig tudja valaki, hogy ki nincs még ott. Megvárjuk. És – természetesen – nem szeretik az emberek, ha rájuk kell várni, ha miattuk rossz másoknak. Működik. Aztán kézmosás, avagy fertőtlenítés, és bemegyünk. (Újabb zárójel; az erdei, vagyis nomád körülmények között figyelünk a higiéniára, amennyire lehet. És szerintem ezért nincs baj, nincs fertőzés, nincs járvány, mert figyelés, gondoskodás, szeretet van. Ez legalább annyit tesz, mint a hypo. De kell hypo is, hiszen az is a gondoskodás egyik megnyilvánulási formája. Világos, nem?) Na, végre, beértünk, tódul a sok éhes kamasz, néha nem is tudom kik nyomulnak a legerősebben, a kis hetedikesek, vagy a nagy huszonévesek. Leül a társaság, az ebédnél felajzva, a vacsoránál fáradtan, tele élményekkel, megbeszélnivalóval. És akkor következik a tábor legabszurdabb és legjobb szertartása. Az ügyeletes meghúz egy sátortartó rúdról lelógó gömböt (ami karácsonyi dísz, vagy talán gyerekjáték volt előző életében), és az egybegyűlt társaság pisszenés nélküli csendben meghallgatja a halkan zenélő kis masinát; a 35 fokos nyári hőségben hallgatjuk azt a bizonyos „stielenacht”-ot. És közben lecsendesedünk, megnyugszunk. De ez a kép is árnyaltabban él bennem, mert mindig van, aki hangoskodik, hangoskodna, ha hagynák a többiek. És a legnagyobb kicsik, a tizenkettedikesek azért ha nagyon halkan is, de beszélgetnek egy kicsit az asztal végén, hogy nehogy úgy tűnjön, mintha nekik ez olyan fontos lenne. Persze.

Abszurd és szertartás. Szokás – minél különlegesebb, annál inkább csak a miénk, és ezzel erősen összetart minket, és ugyanakkor teljesen nyitott is, hiszen bárki egy pillanat alatt beléphet, része lehet a közösségnek. Ott vagyok, része vagyok.

Aztán eszünk. Az ügyeletesek körbehordanak, tálalnak. Tálcákon a zsíros, vajas lekváros kenyér, tálakban vagy tányérokon az étel. Van, amiből bőven jut mindenkinek, van, amiből nem, amit jól be kell osztani. Van olyan gyerek, aki előre próbálja begyűjteni magának a sokat, az inkább kedvére valót, van, aki bízik abban, hogy jut még, ha mindenki kapott. Van, aki nagyon élelmes, de pofátlan azért nem lehet senki, mert azt nem veszik jó néven a többiek. Az idősebb diákok még azért is feddőn néznek a kicsikre, ha azok csúnyán beszélnek az asztalnál (nem mintha ők nem ugyanúgy beszélnének); „Mi bezzeg még ennyi idősen…!”

Az étkezések fontosak. Táplálnak. Tagolják a napot. Együtt van mindenki. Beszélgetünk. Fontos infók. Jókat eszünk, nagyon jókat. Egyszerű, igen ízletes, tápláló étkeket. Minden ügyeletes csapat beleadja szívét-lelkét a kajakészítésbe, mindenki igyekszik nagyon kitenni magáért. Aki ügyeletes, az félnapra kimarad a programból. Mégis szeretnek a konyhában lenni, élvezik ezt a másfajta tevékenységet, a fontosságukat, hogy rajtuk múlik valami. Örülnek, hogy tanulnak valamit, ami életszerű, praktikus, otthonos. A konyhán mindig nagy beszélgetések folynak, ez a tábor szíve, közepe, mint régen az otthonokban is.

A nomádban mindig történik egy történet, van egy keretjáték. Egy kis csapat előre készül, eldönti, hogy mi legyen a téma, mihez kapcsolódjanak a programok. Az esti megbeszéléseken (is) sokat emlegették a régiek a régi táborokat, a régi témákat, de azokról nem írok, írjon az, aki ott volt. Idén a négy égtáj csapata küzdött, játszott, alkotott azért, hogy legyőzze az emlékeket megölő vírust, hogy megmaradhassunk mi, emberek ilyennek, amilyenek vagyunk az emlékeinkkel együtt. Egyszerű, szép. A téma köré nagyon sok játékot, programot lehetett kitalálni, aztán megváltoztatni, szervezni, átszervezni. A másnapi program éjfél körül vagy azután állt öszsze nagyjából, szegény holtfáradt szervezők csak kornyadoztak már olyankor az ebédlőasztalok mellett. A szervezés nem volt tökéletes, a szóvivő néha alig tudta megértetni, hogy mit is akar, de működött a dolog. A legkomolyabb hiányosság, hogy nem lett elvarrva a legfontosabb szál, ezt remélem mindenki megteszi magában, hogy szép kerek legyen ez az egész.

Nagyon jó volt főzni is a táborban, egyrészt mert szeretek, másrészt mert jó volt együtt alkotni a gyerekekkel, s nagyon jó volt bezsebelni a sok dicséretet és jó szót – ennyit több év alatt sem kaptam az iskolában. Főzök – adok, s aki kap, örül. Ezért is volt rossz élmény számomra a székelykáposzta, nem sikerült adni vele, nem szerették.

Jó volt azt is megtapasztalni, hogy a sok kritika, a hozzáértés kétségbevonása, az örökös dacos szembenállás mellett itt azt is megtapasztalhattam, hogy szeretni is tudnak ezek az ifjak. Hogy vannak végre olyan tanítványaim, akikkel őszintén örülünk, ha megpillantjuk egymást. A tábor utolsó napján van egy különös avatási procedúra, ami attól marad számomra emlékezetes, hogy nagy odafigyeléssel, szeretettel vezetett rajta végig Juli, éreztem a kezén, hogy ő is izgul, miközben engem becsukott szemmel végigvezet a próba különböző állomásain. Büszke volt rám, mert felismertem, hol járunk, milyen tárgyat adnak a kezembe, milyen ízeket kóstoltatnak, kivel állítanak éppen szembe, és még a legutolsó próbát is kiálltam, de az olyan mélyen érintett engem, hogy arról majd inkább szóban dadogok valamit, ha tudok egyáltalán.

Milyen is volt ez a tábor? Olyan nyugalmas, mégis eseménydús. Mindennap voltak jó előadások, bemutatók, alkotások, mindennap szerepeltünk valamivel, mindennap volt tómenet, vagyis fürdőzés, pihenés, fagyizás, mindennap volt olyan dolog, ami csak aznap volt. Nagyon szép volt például a csillagos ég alatti mese, de talán még meglepőbb volt számomra a csillagokról szóló előadása Sík Bandinak. Igen, ez így egy „hülye bölcsésznek” (hogy Pogit idézzem) is sokat mond, de szerintem mindenkiben megmozgat valamit, hiszen mindannyiunknak erősen köze van a természethez. (És persze az is eszembe jut, hogy a természettudományos oktatás is lehet ilyen…)

És a bál! Hát az csuda jó! Öszszeáll egy zenekar, gitárosok, ütősök, énekesek, és jobbnál jobb számokat játszanak szépen, tisztán – este egy tisztáson a gyertyák fényében. Igazi, valódi, élő zene. Érdekes, hogy sok olyan számot játszottak a fiúk, amit harminc évvel ezelőtt már mi is énekeltünk, talán ettől is éreztem annyira fiatalnak magam azon az estén. De az is fiatalít, hogy a volt AKG-s ifjak beveszik az embert maguk közé, olyan kedves ifjú emberek, mind más egyéniség, jó volt velük játszani.

Még egy kép utoljára; állunk a tó partján, holdfény, csillagok, a tavon úsznak a mécsesekkel megrakott hajók, a régiek énekelnek, s közben talán azon méláznak, hogy mit is hagynak maguk mögött ezzel a táborral, hogy tavaly talán nem volt enynyire jó, vagy talán idén volt rosszabb, s közben néhány első táboros vihorászik, incselkedik, mindegy, de más hangulatban, mást csinál. Rájuk szóljak? Miért nem érzik, hogy most mi a dolguk? De valahogy mégis be kellene őket ebbe vonni, hm. Végül is teszek egy gesztust, de nem vagyok valami hatékony vele. Aztán a frissen végzett Dávid is szóvá teszi ezt később, hogy mennyire hangulatrontók voltak a kicsik. Azt gondolom, hogy ilyenkor bizony oda kellene lépni a kicsik mellé, megfogni a kezüket, és énekelni velük együtt, mert honnan is tudnák rögtön. Sok olyan dolog történik, történhet meg az emberrel a nomádban, ami máshol talán már nem. Jó, hogy van.

Mozaikok, emlékfoszlányok, de te így is érted Misi néni, hiszen már éltél benne, megélted, ott voltál, benned is felidéződnek emlékek. Mit gondolsz, összeáll-e ebből valami azoknak, akik nem voltak még ebben a nomád táborban? Nem tudom, de valahogy olyan ez, mint amikor egy gyerek meséli otthon az élményeit, ugrálnak a mondatok az események között, s a hallgató nem tudja ugyan követni az eseményeket, de azt azért érzi, hogy a gyermekkel valami jó, valami fontos dolog történt, s ezt nem is a szavakból, hanem a hangsúlyokból, a csillogó szemekből. Ugye érzed, hogy milyen élmény volt számomra a 2006-os kistolmácsi AKG-s nomád tábor?

Remélem, legközelebb együtt! Szeretettel gondolt rád kollégád,

Bodonczy Andrea
fotók: Bence Réka, Hann András

A cikk a TaníTani című folyóiratban jelent meg először.