50. szám 2006. október
Nomád '06
Rég volt. Jó volt. Meleg volt. Körülbelül ezt mondanánk, ha megkérdeznétek, hogy milyen is volt valójában a 2006-os nomád tábor. Mit jelent az, hogy NarráThor? Milyen a motoros betegség? Ki és milyen balesetet szenvedett a nomád időtartama alatt? Aki nem volt ott, azt szeretném most beavatni a rejtélyek megoldásaiba.
Július
11., 7:30, Déli pályaudvar. Tegnap volt a névnapom, és mégis ilyen korán kell
kelnem – gondoltam magamban, de nem mondtam senkinek. Odaértünk a pályaudvarra,
és kiderült, hogy sokkal többen jönnek annál, mint amire számítottunk.
Felszálltunk a vonatra és elindultunk Kistolmács felé.
A vonatról leszállva elgyalogoltunk a buszpályaudvarra, ahol felszálltunk egy kicsit talán még zsúfoltabb buszra, ami elvitt minket a turistaút kezdetéhez. Elkezdünk gyalogolni, és nem tettünk meg 2 km-t, amikor észrevettünk, hogy a 2008-ra tervezett sztráda kezdetén vagyunk. A munkások tájékoztattak minket arról, hogy turistautat ők nem is látták, és ha nem szeretnénk, hogy az úthengerrel átmenjenek rajtunk, akkor menjünk le a munkaterületről. Megfogadtuk atyai tanácsukat és odébbálltunk, bár lehet, hogy ezzel végzetes hibát követtünk el. Kezdődött a portya 40 fokban. Víz kevés, árnyék sehol. Volt egy olyan falu útközben, ahol az egész utcában 1 darab fa volt, az sem lehetett magasabb 3 méternél. És akkor hűsöljünk. Gyalogoltunk, gyalogoltunk és gyalogoltunk. Így telt-múlt az idő, mígnem kezdett alkonyodni. Akkor kezdődött a para, hogy most hol is vagyunk, hol a jel, hol a szállás és ez milyen falu egyáltalán? Na jó, ezzel lehet, hogy kicsit túloztam, sőt bevallom, nagyon, de azt nyugodt szívvel állíthatom, hogy mikor beértünk egy faluba, és kiderült, hogy az az a falu, ahol a szállás van, akkor mindenki kifejezetten boldog volt. Még aznap csatlakozott hozzánk Herbert Fruzsi, aki ezt az egészet egyedül tette meg, mert Horn tanár úr – saját kérésére – kirakta őt valahol, hogy jöjjön utánunk. Sikerült neki.
Egészen jó szállásunk volt, főleg a korábbiakhoz képest, ahogy azt időközben megtudtuk az idősebbektől. Mesélték, hogy anno régen volt olyan, hogy zongora alatt aludtak. Ehhez képest most vaságyak voltak, lehet, hogy kevesebb, mint amennyien voltunk, de mégiscsak ágyak voltak. Ettünk, aludtunk, ettünk, elindultunk, megálltunk, még egy kicsit mentünk, meg még, és egyszer csak megérkeztünk. Tágas rét, sok katonai sátorral – így lehetne jellemezni a helyet. Elfoglaltuk a sátrakat, és akkor jöttek a csapatbeosztások. Mindegyik csapat egy-egy égtájat képviselt, és annak kultúráját, szokásait utánozta. Sok érdekes előadás készült arról, hogy hogyan kapta el az emberiség a motoros betegséget (az erről szóló történetek egyike Narrá és Thor legendája), amely betegség tünetei a következők: emlékezetvesztés (minden érdemleges dolgot elfelejtesz. Pl.: név, állás…), motoron való száguldás, szabadságvágy. Minden csapat más-más ellenszert talált a betegségre, melyet az emberek érintés által terjesztenek, és csak egy helyen, a Föld Csakrájában maradtak immúnisak rá. Az első este nyitótábortűz volt, amit egy csipetnyi énekléssel fűszereztünk. Jut eszembe a fűszerről, az étkezések csak közösen történhettek, mert mindig mindenkit meg kellett várni, míg leül, és a végén, míg befejezi ama finom kaját, melyet a naposok készítettek. Én segédkeztem a túrógombóc postában, szóval tudom, hogy amikor egy alufóliát rosszul hajtanak össze, az mennyi pluszmunkát tud okozni (ezzel előre kérlek titeket, hogy a későbbiekben erre nagyon figyeljetek!). Szokás szerint volt sportnap, ahol röpiztünk és métáztunk. Az éjszakai ébresztés kicsit későn történt meg, ugyanis egyes emberek elaludtak. Meg igazából mindenki nagyon fáradt volt, és csak részletekre emlékszünk belőle, úgyhogy nincs is mit szóvá tenni, csak annyi, hogy jó volt, de rémisztő. Jó időnk volt, ezért ki tudtuk használni a közelben lévő tó hűsítő vizét, nap mint nap. Szépen-lassan eltelt a másfél hét, és indulnunk kellett haza. Persze előző nap megtörtént az avatás, ahol körülvezettek a táboron, lelocsoltak, megvárattak, megetettek, szagoltattak. A tábort az utolsó esti tábortűz zárta, ahol mindenkit megdicsértek a munkájáért, és mindenki egy kis ajándékot kapott, hogy két év múlva is emlékezzünk rá, hogy együtt töltöttünk majdnem 2 hetet, és milyen jó is volt ez anno egyszer régen…
A balesetekről direkt nem írtam, hogy mindenkinek csak a jó vésődjön bele az emlékezetébe!