50. szám 2006. október

Az utolsó termtud. tábor

A tizedik átka. Előttünk már mindenki átesett rajta, és jé, most mi is. Először kezdjük érezni, hogy egyszer nekünk is itt kell majd hagynunk az AKG-t. Nos, elérkeztünk az utolsó termtud. táborhoz. Vagyis már át is estünk rajta. És azt hiszem, eddigi AKG-s pályafutásunk alatt ez volt a legjobb. Az utolsó.

A nyitótábor már az első percétől jó hangulatban telt. Miután „átrágtuk” magunkat a szokásos kérdéseken, megkezdődött az az öt napos nevetési hullám, amiből egyszerűen nem tudtunk kilépni. A vonat csigalassúsággal haladt, de ez minket cseppet sem zavart. Persze egy idő után előkerültek az iPodok és újságok…, na és a csokik és kólák, de ezeket is csak minimum kettesével hallgatták/olvasták/ették/itták. Aztán befutott a vonat, mi pedig felpakoltuk magunkat egy buszra (vagyis kettőre), és lelkesen közelítettünk a tábor felé. Érkezésünkkor már a kapuban vártak minket lelkes TT tanáraink (személy szerint Janó és Marsi tanár úr) egy-egy biciklin ülve (ami nem kis meglepődést váltott ki belőlünk), és vigyorogva üdvözöltek. A szokásos bevezető után („a tábor területét csak patrónusi engedéllyel lehet elhagyni…”) engedélyt kaptunk a kipakolásra és fél óra szünetre. Ez így is történt. Több házból is felcsendült valamiféle zene, és elkezdtük belakni a területet. Ezek után kezdődtek a programok.

A pontrendszer… Ó, a legjobb. Lényege, hogy minden program valamennyi pontot ér (nehézség/időtartam/aktivitás szerint), és mi az egész öt nap alatt azt számolgathatjuk, hogy meglesz-e az elegendő ahhoz, hogy ne kelljen teknőst pucolni. Nagyon szórakoztató, főleg, mikor kiderül, hogy a nagy túra 120, a kicsi 5, azaz öt pont. Szóval volt egy kis zsarolás-része a dolognak (ki az, aki kihagy 115 pontot, mikor ez teszi ki a ketteshez elegendő pontok egyharmadát?!), de (mint általában mindenen és mindenkin a tábor alatt) mi még ezen is nevettünk (és legalább mindenki ott volt a túrán). Tehát (amilyen gonoszak és megátalkodottak vagyunk), próbáltuk kiválasztani a minimum 50 pontot érő programokat, és azokat rendesen végigcsinálni. Többé-kevésbé sikerült, ráadásul menet közben kiderült, hogy a programok egészen jók, mi több, élvezhetőek és érdekesek. Ebből kifolyólag meglepően dinamikusan dolgoztuk végig a napokat, ami ritkán tapasztalt jelenség az évfolyamon.

Problémát kivételesen nem az jelentett, hogy a társaság csak hébe-hóba dolgozott, hanem hogy a háromnegyede elfelejtett füzetet/tollat/mindkettőt hozni. Ezért aztán papírokra írtuk le értékes gondolatainkat, amik persze (ahogyan ez lenni szokott) elkeveredtek. És amikor a harmadik napon le kellett adni a jegyzeteket, mindenki pánikszerűen kérte kölcsön kevésbé feledékeny szoba- vagy csapattársától a füzetét.

Amiben nem teljesítettünk túl jól, az az alvás volt. Egyszerűen nem tudtunk. A takarodótól számítva (ami néha negyed 12-ig is elhúzódott) egészen háromig csak ültünk az előtérben, és beszélgettünk (ami leginkább nevetésből állt). Persze néha kellemetlenül hatott, mikor Horn Ági pontban fél kettőkor berontott a szobába (általában szívrohamot kaptunk, később pedig röhögőgörcsöt), de aztán észrevette, hogy nem célunk a rendbontás, és a végére már viccelődött is. Aztán ő kapott szívrohamot, mert Szalontai Ági ráijesztett az ajtó mögül kiugorva. Ekkor mi már csak tehetetlenül fetrengtünk.

Az igazán meglepő Marsi tanár úr záró mondókája volt, melyben megdicsért minket, sőt, azt mondta, az átlagos „tizedikes-hozzáállást” is fölülmúltuk. Mi! Nos, ezért már érdemes volt elmenni. Meg a Karcsira keresztelt, folyton hortyogó hűtőért és a katasztrofális állapotban lévő kempingágyért is. Meg az öt napos rántott húsos szendvicsért, a hatalmas Tatonka táskás fényképért és a fergeteges utolsó estéért. Köszönjük!

puskasflora
fotók: Puskás Flóra, Herbert Fruzsina