Utazás Kolontárra - élménybeszámoló

Egy borongós szerdai napon, csibén értesültünk róla, hogy pénteken adják át az AKG jótékonysági vásárán összegyűlt pénzt az erre kiválasztott két családnak. Kísérőnek lehetett jelentkezni Laffer Zsuzsa és Hantos István tanár úr mellé, az évfolyamról összesen hárman. Először elég bizonytalanul tettem fel a kezemet, de mire eljött az indulás pillanata, már nem voltak kétségeim. Rajtam kívül még Németh Viki és Derda Rita jelentkezett.

Így hát elindultunk Kolontár felé. Az odafelé út jó hangulatban telt, mintha még fel se fognánk pontosan, hová is tartunk. Mikor azonban elhaladtunk az útzár mellett, a légkör hirtelen megváltozott. Szemünk önkéntelenül is a pusztulás nyomait kereste, miközben kitekintgettünk az ablakon. Végül leparkoltunk a helyi orvosi rendelő előtt. Innen már gyalog mentünk.

Megérkezünk az első házhoz, ahol kedvesen fogadnak minket. Hangulatos előszobában találjuk magunkat, hellyel kínálnak, de mondjuk, hogy sietünk, csak épp egy percre jöttünk. Átadjuk az adományt, és a hálálkodás és puszik közepette az egy perc hirtelen megnyúlik. Mi elkezdünk kérdezni, ő pedig elmeséli történetét. Házuk az első nyolc között volt, amit elöntött az ár (azóta már le is bontották). Nagyon hirtelen jött a dolog, mondja, sosem gondolták volna, hogy ez bekövetkezhet. Éppen hogy ki tudtak menekülni, de szerencsére a családban nem történt sérülés. Azóta egy addig eladásra váró házban laknak. A történtek azonban nem csak anyagi károkat okoztak. A katasztrófa még a család kislányára is hatással volt, azóta is rosszakat álmodik, és még mindig haza akar menni régi házukba.

Lassan elindulunk. Búcsúzóul azt kérjük, hadd készítsünk róluk egy fotót. Miközben visszafelé sétálunk a kocsihoz, nem sokat beszélünk.
A második családdal már kicsit nehezebb az egyeztetés. Ők úgy döntöttek, végleg elköltöznek innen, új életet kezdenek. Épp most bonyolítják az utolsó ügyeket. Míg várunk rájuk, hárman úgy döntünk, lesétálunk a völgybe. Itt vannak azok a területek, amelyeket súlyosan érintett a katasztrófa. Elhatározásunk azonban hamar kudarcba fullad, ugyanis errefelé is útzár és néhány rendőr fogad minket. Így hát egy-két képet készítünk, aztán elindulunk visszafelé.

Mire odaérünk, a tanárok már bent ülnek a helyi presszóban a másik család képviselőjével, azzal a nővel, akinek házát először érte el az áradat. Ő már a tévében is szerepelt, ott is elmondta, min ment keresztül. Miközben mind teát rendelünk, nekünk is feleleveníti a történteket.

Szerencsére napközben jött az ár, mondja, de ő még így is megsérült, gyermekének mentése közben a lábát érte a maró iszap. Ők már nem jönnek ide vissza, inkább megpróbálják újraépíteni az életüket egy új helyen, új esélyekkel. Házukból csak néhány felsőszekrény maradt épen, egyedül ezeket viszik magukkal innen. A pusztítás ellenére azt mondja, hogy Kolontár még jól járt, mert Devecseren a helyzet még rosszabb.

Később megmutatja nekünk azt a videót, ami házuk lebontásáról készült. Miközben döbbenten nézzük a felvételt, elmondja, hogy szeretne írni egy könyvet mindarról, ami vele történt, szeretné ezt megosztani mindenkivel.

Ahogy hallgatjuk, hangjában nem hallunk keserűséget, inkább kiábrándultan beszél. Mialatt mesél, kisfia a telefonján játszik, szinte tudomást se véve róla, hogy mi történik. Körülöttünk egyre több az ember. Későre jár, ideje indulni. Elbúcsúzunk és kimegyünk a kocsihoz. A visszafelé út csendes, leginkább halk beszélgetéssel telik. Mindegyikünk feje tele van a mai élményekkel, azzal, amit eddig csak a híradókból vagy a számítógép monitorán láthattunk. És pont emiatt nem is volt olyan valóságos számomra. De most érezhetővé, tapinthatóvá vált az egész. Csak most kezdtem megérteni igazán, mi is történt itt az elmúlt hónapokban. Számomra ez a nap felejthetetlen marad, de furcsa módon pozitívnak is éreztem. Találkozhattam olyan emberekkel, akik egy ilyen katasztrófa után is talpra tudnak állni, és folytatni – vagy újrakezdeni – az életüket. És bár igazából azért jöttünk, hogy nekik hozzunk adományt, ezzel az élménnyel ők is rengeteget adtak nekünk.

Kunsági Évi
fotók: Németh Viki