|
|
|
Sztehlo Gábor (1909-1974) egy igaz ember volt, ahogyan az az egyetlen kitüntetés
is nevezi őt, amit életében megkapott: az Igaz Ember emlékérem.
Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt – igaz hittel élte életét: a másokon való
segítést. Az egyházi szolgálat mellett a népfőiskolai mozgalom egyik
megalapítója volt az 1930-40-es évtized fordulóján.
A II. világháború idején különböző egyházi megbízásoknak tett eleget, többek
között kórházi lelki pásztor volt. 1944 tavaszán, a német megszállás után
Sztehlo Gábort azzal bízta meg egyháza, hogy a református egyházzal közösen, a
Jó Pásztor Egyesületen keresztül szervezzen mentőakciókat. Sztehlo Gábor az idő
szorításában igen rövid idő – néhány hét – alatt 32 gyermekotthont hozott létre
lakásokban, kisebb-nagyobb családi házakban, villákban a Nemzetközi- és a Svájci
Vöröskereszt anyagi támogatásával. Tevékenységét természetesen illegálisan,
rejtőzködve kellett végeznie. Ezekben az Intézetekben mintegy 1500 gyermek, s az
őket ellátó kb. 500 felnőtt lelt menedéket. A háború közeledtével a helyzet
egyre veszélyesebbé vált, majd a város ostroma a mindennapi életveszélyt hozta
magával, mégis valamennyien, akik hozzá menekültek, túlélték az üldöztetés és a
háború poklát.
Sok gyermekért nem volt, aki érte jöjjön a háború után. Sztehlo Gábor ezeket az
árvákat és ágrólszakadtakat nem engedte szélnek, hanem továbbra is otthont adott
a számukra – most már nem 32 kicsi, hanem egy nagyobb gyermekotthonban. Áradó
szeretetével megpróbálta pótolni a pótolhatatlant: a szülői otthon melegét. A
gyermekotthonban iskola is működött, a korszerűen felszerelt műhelyekben szakmát
is tanultak a gyerekek, a 12 éven felüli fiúk pedig önkormányzati rendszert
hoztak létre, a Gaudiopolist. Sztehlo Gábor otthonteremtő és vezető volt egy
személyben. Ezt a tevékenységét 1950-ig folytathatta, ekkor az intézményt
államosították.
Rövid átmeneti időszak után Sztehlo Gábor ismét segítő akciót szervezett: az
evangélikus egyház szeretetotthonait alapította meg, s egyiküket vezette is.
Ezekben az otthonokban öregeket és fogyatékos gyermekeket gondoznak – mind a mai
napig.
1972-ben kapta meg – magyarok közül az elsők egyikeként – Izrael államának
kitüntetését, a Jad Vasem (magyarul az Igaz Ember) emlékérmet. 1974-ben
kényszerű távollétben, Svájcban halt meg. Ugyanebben az évben a Nobel béke-díj
felterjesztettje is volt.
Füzéki Bálint írása nyomán
A bemutatásra kerülő film felnőtt főszereplője azok közé tartozott, akiknek volt
bátorságuk tettekkel tiltakozni ez ellen az észvesztő, őrült, embertelen hatalom
ellen. Ők is azt kockáztatták, hogy odakerülnek, a gázkamrákba.
Sztehlo Gábor az árván, félárván maradt gyerekeket nem engedte szélnek, hanem új
otthont teremtett nekik. Megpróbálta pótolni a lehetetlent, a szülői
gondoskodást, szeretetet és az otthon melegét. „Akinek nincsen senkije az a
Gábor bácsi gyereke.” – éneklik a filmben Presser Gábor dalát. Gaudiopolis – az
öröm városa, így nevezték magukat.
Sztehlo Gábor nem akart hős lenni, nagyon is ember volt. Imádott autót vezetni.
De végtelen tiszteletet érzek, ha arra gondolok, hogy autóján zsidó gyerekeket
csempészett ki a gettóból.
A film megtekintése után beszélgetésen várnak titeket: