VÉKÁS MAGDOLNA FOTÓKIÁLLÍTÁSA
1998. december 9-től 1999. Január 6-ig tartott iskolánk kiállítótermében a Vékás Magdolna fotográfiáiból rendezett kiállítás. A megnyitóbeszédet Gera Mihály újságíró mondta az AKG köreiben megszokott szerdai fél 5-ös időpontban. Akik tehát eddig kibírták az iskolában, azt a plusz fél órát már biztosan kellemesen tölthették.
A kiállítás különleges értékét jelentette számunkra, hogy a művésznő nem más, mint szeretett fotótanárnőnk. Most néhány, eddig talán ismeretlen adat róla:
Vékás Magdolna 1956-ban született Budapesten. 17 éves korától fényképez rendszeresen. Érettségi után fényképész szakmunkás bizonyítványt szerzett. 1977-től dolgozik a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum fényképészeként. 1979-től tagja a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, 1982-től a Magyar Fotóművészek Szövetségének, és hosszú évek óta az AKG-nak is.
Az iskolában rendezett kiállítás két részből állt: régi esztergomi felvételekből, és úgynevezett cianotípiákból. Az utóbbi egy fotóeljárás, amelynek fényérzékeny anyaga vas-só. A papírra (vagy fára, kőre, bőrre stb.) ferriammónium-citrát és vörösvérlugsó vizes oldatát hordják fel ecsettel. A másolás napfényen történik, a kívánt nagyságú pozitív képpel azonos méretű negatívról. Megvilágítás után a képet addig mossák, míg minden fényérzékeny anyag kioldódik belőle és szép kék-fehér tónusúvá nem válik. A kép tetszés szerint tovább színezhető a kék különböző árnyalataira, de akár barnára, vörösre, vagy feketére is. Vékás Magdolna cianotípiái békés hangulatú képek, köztük több csendélettel, és a minket körülvevő világ hétköznapinak tunő részleteivel.
Az utóbbi jellemző az Esztergomban készült felvételekre is. A város 10-20 évvel ezelőtti képét ismerhetjük meg. Közülük sok részlet még ma is változatlan. Azoknak, akik nem jártak még ezeken a helyeken, valószínűleg kevesebbet jelentett a kiállítás megtekintése, mint pl. nekem. Hiszen én éveken át minden nap láttam a Kisduna sétányt, a ?csonka? hidat, a Szent Tamás hegy keskeny utcáit. Ismerem szépségük, hangulatuk változását évszakról-évszakra. Ezek a képek ugyan a városrészek sokféle arca közül csak egyet ragadtak meg, de azt tökéletesen adják vissza. Azt hiszem Esztergom valamennyi lakójának látni kellene ezeket a fotókat, hogy, ha csak kis időre is, de rádöbbenjenek, másképp is lehet látni környezetüket.
Mielőtt bementem volna a kiállító terembe, véletlenül ráakadtam a könyvtár előtti faliújságon a kisiskolások rövid irományaira. Kifejtették véleményüket a kiállításról. Többek csodálattal nyilatkoztak, de szinte ugyanennyien teljes közömbösséggel. Az utóbbiak szinte valamennyien a hétköznapi témákat kifogásolták. Próbálom beleképzelni magamat az ő bőrükbe, hogy megértsem az álláspontjukat, de nem igazán sikerül. Ellenkezőleg, olyan teljesen hétköznapi pillanatok, részletek jutnak eszembe, amik költőket, írókat, festőket, stb. ihlettek meg. De ugyanakkor, ha képesek vagyunk észrevenni, bármelyikőnkre nagy hatással lehetnek, elgondolkodtatnak, elszomorítanak, vagy boldoggá tesznek. És szerintem óriási hiba ezek fölött elsiklani, mert ha tetszik, ha nem, az élet ilyen pillanatokból áll.
Amit még ifjú iskolatársaim kifogásoltak a kiállításban, azok a ?hosszú címek? voltak. Nem tudom, hogy ez tréfa-e, vagy egyszerű figyelmetlenség a részükről. Hiszen a fotók csoportosítva voltak, és 2-3 kép közös címe egy-egy verssor volt. Egészen különleges élmény, ahogy a látogató körbemegy a termen, elolvassa a fotók alatt a mondatokat, és mire körbeér, összeáll a vers. Kaptunk egy verset ajándékba. Egy verset, amelynek sorain keresztül közelebb kerültünk a képekhez, mely hozzájuk fűzött egy-egy érzést, gondolatot.
Homályos szoba ablaka előtt áttetsző függöny, csak sejteni lehet a kinn álló fa csupasz ágait, a nedves őszi időt. Kis kerek asztalon kiürült kávéscsésze, ottfelejtett sapka, ital. Csak nézem. Érzem hogy csönd van, hogy egyedül vagyok odabenn, nem csinálok semmit. Csak időnként kinézek az ablakon, míg a ?Távollétek órái telnek?. Ez hát a Bizonytalan vallomás, amit Vékás Magdolna írt, Guillaume Apollinaire Búcsú című versének felhasználásával:
Bizonytalan vallomás
Az üveg mögé rejtett valóság
Napjaimat rácsként fogja át
Hátralévő időm elítéltként számolom
Míg körülöttem műemlékké nem silányul
Az élet egy zártkörű rendezvény
A kilátástalanság felém nyújtja kezét
Magába fogad a táj sivársága
Agyamban lüktet szavak ritmusa
Sápadt homályban tükröződik arcom
Falak mögül les rám esőverte sorsom
Hátrahagyott nyomok bizonyítják létem
Sikátorok tériszonya hálózza életem
Látványok vonzása követ
Távollétek órái telnek
Az út lábam alá símúl tétován
Kutatok eltemetett álmaim után
A hiányérzet betölti minden percem
Ürességem bordáit tapintja kezem
A világ lehámlik körülöttem
A holtszezon kihaltsága átölel
Világtalan fények elvakítanak
Rámhajol egy lelketlen pillanat
Határolt tereken járok
?És várlak téged tudhatod?
Kádár Ágnes